Az elnevezés sokat mondó... ez itt a sárkányok otthona, az a hely, ahová a sárkánymesterek léphetnek be csupán, hogy szeretett lényeikkel lehessenek. Itt megtalálható minden féle-fajta sárkány, amilyet csak a hátán hordoznak a síkok és természetesen az újonnan teremtettek is ide térnek vissza...

*Amikor megérkeznek ide, szinte újjá születik minden... a föld megérezte, hogy az ős haza tért.*
- Az elmúlt évezredek során semmit nem változott ez a hely... egy részem mindig is itt maradt...
*mutat előre. Most az egyik hegy kiugró szirtjén állnak, mögöttük egy barlang, alattuk egy mély völgy... és ameddig csak a szem ellát pusztán a természet kacsint vissza rájuk. Sehol egy épület... a szín tiszta vadon*
- Ide csak mi, sárkánymesterek jöhetünk, de gondolom már tudod miért.
*mosolyodik el, ahogyan az első sárkányok hangja keresztülszáguld a téren*
- Mind itt vannak... már vártak minket! Hallgasd mit mondanak!
*míg beszél, megjelenik mellette saját sárkánya. Tudja, hogy mennyire vissza vágyott már ide, ezért szabadjára engedte őt a testéből, hogy a magasba emelkedve társait hívhassa*

*Seth sárkánya is hasonlóképp vágyik e gyönyörű táj szabadságára. A sárkány tele energiával engedélyt kért a távozásra-úgymond-, de a fiú természetesen igent mondott, hiszen ez nem is kérdéses. Sárkánya a hatalmas egekbe emelkedik, s messze száll, de sose túlságosan távol a gazdájától. De maga a látvány, a természet érintetlensége gyönyörű, sőt, lélegzetelállító. Az új és a régi ismert érzés keveredése olyannyira furcsa, de mégis kellemes, és ez teszi széppé az egészet.*
- Szinte álmodni se mertem hasonló helyekről, holott mindvégig tudatában voltam ennek a pontos létezésével. *mindent ismer, miközben minden ismeretlen. persze az új utazás módot még meg kell szoknia, de hasonló az átlagos démonközlekedéshez.*

- Sok újdonságot tartogat még számodra a jövő, Seth... de én tudom, hogy megállod majd a helyedet ebben az új létformában is. Nem vesztettél el semmit, amit eddig tudtál azt most is tudod... mármint a képességeidre gondolok, viszont a lélek ajándéka az érzelmek, remélem nem zavaró számodra. Elgondolásom szerint, ha valaki képes érezni az mindig többet ér, mintha üres lenne... ezért szeretnek minket a sárkányok is. Félelmetes teremtések, de a végletekig hálásak és hűségesek hozzánk, ez az állapot mindaddig fenn áll, amíg meg nem tagadod önmagadat. Mert persze erre is van lehetőséged. Itt nincsenek szabályok és büntetések, azt teszel és akkor, amit és amikor csak akarsz. Tiéd az egész világ, amennyit csak képes vagy belőle elfogadni.
Visszatérésem nem várt esemény ugyan és vannak egy páran, akik megérezték... akik kötődnek hozzám, akár csak te. Hamarosan ők is itt lesznek, veled... velünk. Erről jut eszembe! Mit sikerült megtudnod Echidnáról?

*Ez a hirtelen váltás a kérdéssel meglepte, de gyorsan kapcsol.*
- Eddig nem értettem, miért akarom ismerni, de végre tiszta. Nem mondhatnám, hogy nagyon közel kerültem hozzá, de elég sok mindent beszéltek.. voltak érdekes dolgai. Mint például szövetség egy angyallal.. nem tudom eldönteni, hogy csak úgy forgatta-e a lapokat, hogy az angyal magától árulja el népét, vagy esetleg manipuláció. Rengeteg embert a kezében tart a fődémon. Mégis van benne egy bizonytalan pont, ami számára is ismeretlen. Nem csak az üres pont, de annak létezése sincs a tudatában. Ezt.. éreztem, amikor a közelében voltam. *Seth se ért mindent, hiéba az ő száját hagyják el a formált szavak. Sötét foltok számára is akadnak még, de idővel majd megszokja és megvilágosodik.*
- Valamit még ezelőtt.. amivel kezdődött. Elrabolt egy angyalt, és a szolgájává tette.. nem feltétlenül a vére által, inkább.. átalakította. És egy sárkányt adott a lelkének.. *amint kimondja ezeket a szavakat, elsápad, miket tud. Deimos vezette ki a fénybe, miért is tette eddig azokat, amiket. És valóban, rengetegen vannak elszórva a világban, és egyre csak többen lesznek. Hiszen ez a hit kérdése, a tisztaságé, a tisztelet, a bölcsesség, a szabadság, az érzelmet és értekek.. mennyi minden kapcsolódik a birodalmukhoz. Sőt, még kultúrájuk is van. Tele van megelepetéssel ez az életforma.*

*Miközben hallgatja Seth beszámolóját, olykor bólint egyet, mintha már előre tudta volna, hogy mit fog mondani, de így, hogy barátja szájából hallja őket már semmi kétsége nincs afelől, amit tudni szeretett volna*
- Ez igazán érdekes... egy angyalt erőszakkal azzá tenni, amik mi vagyunk... ez teljesen eltér attól, amiben hiszünk, kedves Seth, de gondolom erre már te is rájöttél. A kérdés azonban az, hogy miként volt képes az a nő ilyet tenni? A válasz a lehető legegyszerűbb... sokkal közelebb áll hozzám, mint azt gondolnánk... egyszerűen csak nem akarja elfogadni azt. A mestere... aki teremtette őt, ő valóban sárkánymester... talán így lehetséges... de ez is merőben eltér a szokásainktól... vér útján nem öröklődik a kapocs, ami köztünk van.
*összeszűkíti a szemeit és arcára gondterhelt kifejezés ül ki, amitől szavai ellenére is ijesztővé válik*
- Hamarosan azonban mindenre fény derül. Arra kérlek Seth, hogy menj vissza a kastélyba és valamilyen úton módon kerülj Echidnához közel... ne érts félre, nem érdekelnek a titkai vagy egyéb dolgai, azonban ha vele vagy... tudni fogod, hogy miért zárta be a szívét... hogy miért nem enged a hívásnak, ami boldoggá tenné őt... mert amíg ő nem szabadul saját béklyóitól, addig Chase sem tud mit tenni, hiszen a démonnőhöz tartozik.

*Egy bólintással nyugtázza, hogy értette,mit kell tennie.*
- Természetesen, Deimos. *szíve elszorul, hogy máris itt kell hagynia ezt a helyet, azonban tudja, hogy nemes a cél, és minél hamarabb teljesíti feladatát sikeresen, visszatérhet sárkányával együtt. Látja, és érzi is, amint visszatér gazdájának testébe, pontosabban lelkébe, és egyből elönti az a melengető érzés; egyből mosolyt csal az arcára. Ezzel búcsúzik ideiglenes a sárkánymester őstől, abban a tudatban, hogy hamarosan ismét élvezheti birodalmuk adottságát.. és akkor talán ideje is lesz jobban megismerkednie vele.. amint új lényével, lelkével, sárkányával, erejével, tudásával, képességeivel.. hű, mennyi minden új vár még rá! Majd a gondolatok útján elszáll, s már nem is látható.*

*Semmi... ezzel az egyetlen szóval tudná jellemezni annak az okát, hogy öccsével útra keltek. Már több évszázada az angyalok sorát gyarapították, ugyan nem ezen a síkon, hanem egy legtöbb természetfeletti által alig ismert részen, talán éppen ezért lehetséges az, hogy hozzájuk a háború szele alig ért el... Lucian legnagyobb bánatára. Bár öccse sokszor kérte őt, hogy ne menjen el onnan, ahol biztonságban vannak... mégis minden egyes alkalommal vele tartott, amikor ismeretlen földekre ment, síkokat felfedezni és harcolni. Ez úgy az első évszázadig még jó is volt. Edzettek a kirándulások által, erősödtek, sokan felnéztek rájuk és egyúttal irigyelték is őket, nem csak a tudásuk, hanem a kapcsolatuk miatt. Ugyanis soha nem hagyták el egymást hosszabb időre. Lucian számára a legfontosabb lény az életében a testvére és ez viszont is igaz. Meghalna csak hogy az öccsét megmentse...
Az utóbbi pár évszázad unalommal telt, nem volt ellenfelük, így jutottak el erre a síkra, ahol a démonok legtöbbje él és mellettük még különböző fajok képviselői is megfordulnak. Heath persze nem azért jött, hogy erősebb legyen és harcoljon... de Lucian oka tökéletesen megfelel ennek. Sajnálja, hogy öccsét is elrángatta otthonról, de hosszas vitatkozás után rájött, hogy nem engedné őt el egyedül fivére, ezért mind a ketten ide jöttek...
Pontosan abban a pillanatban, amikor megérkeztek a síkra, mintha valami láthatatlan erő szorította volna össze Lucian szívét. Egy név és egy arc társult ehhez az érzéshez. Deimos... Nem tudja miért, de ide kellett jönniük... erre a helyre. A sárkányok földjére...*
- Heath... szerinted ez az érzés, ami ide hozott bennünket csak azt akarta, hogy gyönyörködjünk a kilátásban?
*szólal meg sötéten, miközben az egyik hatalmas fáról kémleli a vidéket...*
- Te is érzed? Mintha... lenne bennünk valami új... itt... egészen benn...
*mutat a szívére, de soha nem volt a szavak embere, ezért nem is fejtegeti tovább. Olyan, mintha nem lenne egyedül... valami védelmezi őt, de mivel még nem érti a helyzetet, ezért képtelen megmondani, hogy mi is az pontosan.
Gondolataiból egy ismeretlen és meglehetősen éles hang rázza fel. Tekintete a megfelelő irányba szegeződik és elkerekedett szemekkel nézi a fölöttük szárnyaló hatalmas sárkányt*
- Mi a...

*Egyértelmű volt hogy hosszú vándorlásaik után sem fogja elhagyni fivérét. Lehet hogy a bátyja és minden bizonnyal erősebb nála fizikailag, akkor is úgymond védelemre szorul. Semmi pénzért nem hagyná el testvérét és bár tudta ez fordítva is igaz sokszor gyötörte a gondolat hogy talán csak kolonc testvére hátán… de a régebbi időkben amikor küzdöttek nem volt olyan pillanat, hogy ne állt volna elé egy-egy csapás során… persze ennek nem mindig örült hiszen sokszor esélye sem volt kiállni magát, de attól függetlenül kiváló harcos volt, mind taktikai mind pedig erő szempontjából. Gyors észjárású angyalként és egy halálig menő testvér védelme miatt is híres harcos volt – a testvérpárt szerették a népek. Lucian makacs természete és gonosz, szemtelen tettei miatt rossznak tekintették… ő azonban ismerte testvére másik felét is, aki gondoskodó báty volt… és szerette is.
A síkra érve fürkészően nézett körbe… igen az érzés fojtogatta lelkét, mardosta belsejét ahogy elméjét is hogy mi lehet ez az egész? *
- Nem tudom de a látvány pazar…
*Szól végül mert ő tényleg élvezi a kilátást, az sem érdekelné, ha csak ezért jöttek volna.*
- Igen érzem… olyan mintha lekerültek volna egy kalitkáról a láncok és elszabadult volna valami… de jó értelemben.. azt hiszem.
*Beszéde közben hasít füleibe a hang… odakapja szemét… pár lépést hátrálva szólal meg újra.*
- Ez egy.. ez egy sárkány testvérem!
*Elégedetten zeng a mély bariton… egy sárkány! Hányszor mondta már hogy igenis léteznek, és köztük járnak!*

- Az bizony valóban egy sárkány...
*szólal meg az egyik fát maga mögött hagyva Deimos. Tekintetét ő is az égre szegezi, hiszen soha nem tudja megunni saját lényének képását... annak kecses mégis erőteljes szárnyalását a felhők között. Már a puszta létezése is szabadságot ígér bárkinek, aki érdemes arra, hogy megpillantsa.
Kihasználva a hatásszünetet, ami a két egykori angyal nem értése végett jött létre, kiér egy parányi szeletére a földnek, ahová olyan erővel törtek le a napsugarak, mintha rivaldafényben állna. Viszont így a testvérek megláthatják az arcát*
- Reméltem, hogy eljöttök ide... attól a másodperctől fogva bíztam benne, amikor megéreztem a kapcsolatot közöttünk.
*mosolyodik el őszintén, miközben szemei csillognak, ahogy a testvérekre pillant*
- Ugyan nem kellene, hiszen tisztában vagytok a kilétemmel, de engedjétek meg, hogy bemutatkozzak. A nevem Deimos... a sárkánymesterek őse vagyok... és ti, Lucian és Heath... mind a ketten sárkánymesterek vagytok.

*már leintené testvérét... mindig is szerette a különös lényeket... bár be kell vallania magának, de azt is csak titokban, hogy őt is lenyűgözte a sárkány... amikor ismeretlen bizsergés fut fégig a hátán belemarva egészen a bensőjébe, de egyáltalán nem negatív értelemben. Hevesen dobogni kezd a szíve, de nem tudja miért... még akkor sem, amikor megszólal valaki a fák közül. Lucian azonnal leugrik a mammutfenyőről, amin eddig dekkolt, és cseppet sem barátságos pillantással fogadja az idegent...
... aki nem is idegen számára, bár még soha életében nem látta. Mi a fene folyik itt? Automatikusan Heath elé áll és kezét is úgy emeli, hogy ha csapás éri őket, akkor felfogja azt saját testével... Ezek reflexszerű mozdulatok, mert nem érzi bármilyen veszély fenyegetését, viszont akkor is különös ez a dolog, ami történik velük...
... Deimos... bár tudta már amikor megszólalt a férfi, hogy kicsoda ő, mégis a név, ahogyan kiejti a száján megnyugvást hoz Lucian szívének, csak nem érti miért és ezért fellobban a dühe. Őt ne befolyásolja senki jelenléte!*
- Sárkánymester, mi? És hol marad a többi mesebeli lény?
*fújtat egyet és kezei ökölbe szorulnak*
- Nem a legjobb pillanat ez a viccek elsütésére, Ős!

*Megmerítkezik a pillanatban, amíg testét átjárja az ismeretlen érzés, az a hű és finom dobbanás mely szívéből ível és fonja körbe testét… amely egyre melengetőbben járja át egész lényét főleg mikor az ismeretlen ismerős beszélni kezd… felvont szemöldökkel hallgatja a másikat, bizonytalanul lépve előre hogy nyugalomra intse testvérét.*
- Deimos… megtiszteltetés megismerni.
*Szól komolyan fejbólintás kíséretében, ezzel is jelezve hogy tiszteli a másikat. Egyszerű nyugalom árad szét benne, vaskoszorút vonva szelíd szíve köré miközben pillantása a sárkány és az Ős között cikázik ide-oda… nem tudja eldönteni, melyeiket figyelje melyiket csodálja jobban.*
- Sárkánymester?
*Ismétli meg ő maga is bár jóval jámborabban mint testvére. Valahogy összeáll fejében a kép, ez lehet a különös érzés oka, ez megmagyarázza.*
- Lucian kérlek… több tiszteletet… és ami azt illeti gondolj csak bele…
*Hangja sejtelmesen suttog bele a forró levegőben miközben tekintete már csak a sárkányra szegeződik és tesz pár határozatlan mégis bizaloméhes lépést a lény felé.*

*Lucian dühös szavaira mosollyal válaszol. Mindig is szerette a tipikus "betörhetetlen mustang" típusokat, viszont Heath bizalma szívének még inkább kedves*
- A sárkánymesterek valóban léteznek, ahogyan a sárkány is, amit láthatok. Ez a fekete sárkány a lélektükröm, a társam, aki mindig velem van. Bennetek is lakozik egy csak rátok jellemző típus... a lelketekkel összeforrva él bennetek, erőt és biztonságot ad számotokra. Ha elfogadjátok őt, akkor képesek vagytok felvenni annak alakját illetve előhívni, mint ahogyan azt én tettem vele, hogy megnézhessétek őt. Tudom, hogy furcsa ez a helyzet nektek... megszabadulni a béklyóktól, amik eddig rabságban tartottak benneteket angyalként... de mielőtt Lucian leszedné a fejemet haragja miatt, el kell hogy mondjam, a sárkánymestereknek csak a szabadság létezik. Nincsenek szabályok, megkötések... és ahogyan a szívetek megérezte felébredésemet, úgy saját akaratotokból meg is tagadhatjátok azt, hogy a barátaim legyetek.
*nem használja azt a szót, hogy hozzá tartozzanak, mert nem akar senki fölött uralkodni, vagy parancsokat osztogatni. Számára a sárkénymesterek nem csak egyszerűen a gyermekei, hanem a barátai is, és a kapcsolat, ami köztük van, már ha azt elfogadják... mindennél erősebb*
- Ez a hely a sárkányok otthona... ha türelmesek vagytok és megbarátkoztok a bennetek lakozó lélektárssal, akkor a többi sárkány is megmutatja magát nektek. Mindegyiket képesek lesztek megszelidíteni, és bármikor magatokhoz szólítani. De nem akarok tanári szavakat elrebegni, mindent tudtok a lényetekről... ott vannak a válaszok a szívetekben... Olyan dolgokat is ismertek most már, amiket eddig nem... és ha felteszitek magatoknak a kérdést, a lelketek és a sárkányotok választ fog adni. Kérlek... érezzétek magatokat otthon, hiszen ez mostantól a ti hazátok is.
*mutat körbe a végtelen erdőben.*
- Most magatokra hagylak, biztos szeretnétek megbeszélni egyet s mást. Ha keresnétek... tudni fogjátok hol vagyok...
*mosolyodik el ismét, majd a fekete sárkány kitárja a szárnyait, erős légörvényt okozva megsuhogtatja azokat és mire elcsendesedik az erdő, Deimos a sárkánnyal együtt eltűnik*

*Nem tud mit mondani... nem csak fellángoló dühe akadályozza meg abban, hogy szóra nyissa a száját, hanem öccse visszafogottsága. Nem akar neki gondot okozni egy Ős előtt, bár nehezére esik visszafognia magát. Ahogyan hallgatja Deimos szavait, megérti őket, ahogyan a mögöttes tartamukat is, egy szó azonban megakad az elméjében: Szabadság. Hát ennek a simítását érezte, mikor megérkeztek... és a lelkében lakó sárkány?
Lehunyja a szemeit, próba képpen, csak azért, hogy bebizonyíthassa, hogy az Ős valószínűleg totál hibbant, és nincs semmi lélektárs meg hasonlók, még akkor is, ha tudja, hogy Deimos minden szava igaz. Csökönyössége meghökkenésbe csap át, ahogyan kirajzolódik előtte, az elméjében egy fenséges lény... egy ezüst-vörös sárkány képe és annak szeretetteljes, hűséget ígérő szemei. Annyira ledöbben, hogy el is felejti haragját és kérdezne, de ekkorra már csak a szélvihar marad... majd a csend.
Elkerekedett szemmel néz Heath-re*
- Most... most... mi van?

*Ő is néma szoborként hallgatja a hihetetlennek tűnő szavakat... azonba lelkében forrón köröz mérhetetlenül az öröm... igen a béklyók pont ahogyan a férfi, ahogyan mestere mondja! Leszakadtak és mázsányi súlyok szakadtak velük együtt! Oh mennyivel könnyebb is így. Lelke szelíd zsong és forr egyre csak... nem akarja hogy Demios elmenjen... kérdezne még, de mennyit, tudás után szomjazik! De úgy látszik ennek most nincs itt az ideje, majd máskor... aztán elméjében röpke kép villan be egy aranyosan ragyogó, ezüst csíkokkal átfont sárkányról kinek pillantása találkozva mestere pillantásával mérhetetlen szeretetről és hűségtől csillan fel... *
- Nem tudom... de én azt hiszem láttam! Láttam Lucian! A sárkányomat! Te.. te is?

*Gyorsan visszarázza magát a valóságba és hűen tükrözve realista szemléletét, miszerint nem hisz el mindent, főleg nem az ő világukban, ahol bármikor manipulálhatják az elméjüket... vág egy fintort és elfekszik a fűben, karjait a feje alá téve pillant az öccsére*
- Na nehogy bevedd már ezt a mesét, Heath! ennyire még te sem lehetsz ostoba! Csak szöveg az egész... illúzió, hallucináció, manipulálás. Biztos beleturkált az agyunkba, elvégre egy Őstől nem várhatunk mást. Te is tudod milyenek... Hát Deimos meg a kivétel lenne, he? De mind a ketten tudjuk, öcsikém, hogy nincsenek kivételek... itt nincsenek. Szóval felejtsd el, amit mondott... A ma éjjelt itt töltjük, aztán megyünk a dolgunkra. Mert nem azért jöttünk, hogy sárkányokról fantáziáljunk, hanem hogy harcoljunk és erősödjünk.
*jelenti ki felszegett állal, bár egy így fektében egész érdekes összhatást ad. Minden estre, még mindig kételkedik és amíg kétely lakozik a szívében, nem lehet igazi sárkánymester... ezt a gondolatot valami kreálta a fejében... valami... a sárkány? Na persze... sárkányok nem léteznek!*
- Egy kiadós alvás után mindent sokkal reálisabban fogsz majd látni te is!

- Most kit akarsz meggyőzni magadat vagy engem? Miért zavar hogy én, ellenben veled képes vagyok elhinni, megélni ezt Lucian. Ha nem lennél olyan nagyon önfejű neked is menne ám…
*Határozottan beszél, a mély bariton nyugodtan csendül… mint mindig.*
- Különben is… az agyunkkal babrálhatnak de az érzéseinket nem tudják manipulálni azért mi sem vagyunk már kezdők Lucian… ne hogy már nekem kelljen elmagyaráznom mi működik és mi nem… fogadd el és kész. Az vagy ami. Ne küzdj ellene.
*Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna… ő maga is helyet foglal de ő inkább meditálás szerű pózba vágja magát… igen már érzi azt a szabadságot amit a férfi említett. Mindig nyugvó lelke könnyűszerrel és örömmel nyugtázta az újdonságot. Talán épp ezért olyan egyszerű számára ez az egész. Lehunyja szemeit… és még a némaság földjén jár ismét megpillanthatja a sárkányt… az pedig körbefonva testét hajt fejet gazdája előtt…*
- Csak próbáld meg! Kérlek…
*Szól egy idő után a másiknak… ne csak heverésszen igyekezzen megérteni lényéből fakadó mesterségét.*

*Oldalra fordul, háttal az öccsének... aztán morog valamit, de nem nagyon lehet érteni, valószínűleg ő maga sem érti*
- Én világ életeben küzdöttem az ellen, ami vagyok... ember, angyal, sárkánymester... tök mindegy. Egy kaptafa az összes. Valakinek az alárendeltjének lenni. Szabadság, he? Nem hiszek én már ebben, öcskös. Jó neked, hogy te még elhiszed az ilyesmiket. De talán ez nem is baj, lehet, hogy te boldog leszel itt...
*nem nagyon akarja kimondani, de olyasmi gondolatok járnak a fejében, hogy egymaga megy tovább. Egyrészt mellette szól, hogy Heath valóban boldog lenne itt... rá van írva az arcára. Mindig is ilyesmire vágyott, a tekintete csak úgy csillogott, amikor Deimosra nézett... hát még akkor, amikor a sárkányt figyelhette! Másrészt viszont nem akarja őt magára hagyni. Mindig együtt voltak és eddig minden alkalommal magával rángatta a legveszélyesebb helyzetekbe is. Talán most ő lehetne az, aki enged a terveiből. Nameg... elképzelni sem tudná az életét az öccse nélkül. Már a gondolata is fáj.*
- Jól van... igyekszem, rendben? Sárkánymester...
*suttogja az utolsó szót, ha önmagáért nem is, a testvéréért bármire képes lenne, még arra is, hogy ezt az ostobaságot elfogadja, legalább is megpróbálja*

- Hogy-hogy, „te boldog leszel itt”?
*Kérdi miközben felemeli kezeit, ujjaival pedig idézőjeleket formál. Rosszalló pillantást küld fivére felé, majd folytatja természetesen.*
- Minimum mi… és akkor ne küzdj.. mit gondolsz mi lesz ha egyszer nem a saját néha meglehetősen kemény fejed után mész?
*Nem mondhatni hogy szemtelen lenne de azért egy kis gúny néha-néha helyet kap a hangjában.*
- Koncentrálj arra az érzésre amit akkor éreztünk mikor az Ős megjelent – láttam rajtad hogy te rajtad is átfutott valami ne is tagadd, felesleges. Az, az érzés segít. Békítsd meg a lelked testvérem, csak percekre az is elég ehhez… és akkor megérezheted. Hidd el… varázslatos, angyalként sem tapasztaltam meg ezt az érzést soha! Olyan intenzív…
*Utolsó szavaival újra elmerül saját sárkányának képében…*

*Elgondolkozik testvére szavain... igen érezte ő is és még most is érzi annak ellenére, hogy nagyon próbál küzdeni ellene, legalább is törekszik arra, hogy mindenre értelmes magyarázatot adjon. Önkénytelenül is a sebéhez nyúl, amit mióta itt vannak meg sem érez, pedig legutóbbi összecsapásukkor elég szánalomra méltóan nagy sebet kapott. Az életét Heath-nek köszönheti... És bár angyalok voltak, ez egy olyan seb, ami nem gyógyul be teljesen...*
- Nem érzem... a sebet.
*begyógyult volna? Igen, a sárkány segített neki... ezt jól tudja, még ha nem is óhajtja elfogadni. Nagyon úgy néz ki azonban, hogy mégis kénytelen lesz feldolgozni ezt a helyzetet.*
- Neked... milyen? A... sárkányod...
*még beszélni is nehéz neki erről, olyan hülyének érzi magát emiatt, de szerencsére testvére előtt soha nem kell szégyenkeznie. Elhebegett kérdése közben sajátjára gondol, amit ugyan csak egy múló pillanatig látott, azonnal beleszeretett... *