~Nem érzem... a sebet.~
*Egyedül erre a mondatra nyitja ki újra lehunyt pilláit… lélektükrei barátságon vizsgálják testvére arcát hamar meglátva azon a benső vívódás jeleit. A bizonytalanságot és azt a határozatlanságot amellyel testvére szembenéz… majd pedig természetesen végre az elfogadás első jele is felbukkan. Végtelen hálával tekint fivérére, amiért az igyekszik elfogadni a helyzetet és ez a megkönnyebbülés, látszik is rajta. Nem, valóban, sosem kellett szégyenkezniük egymás előtt elvégre sosem voltak titkaik, mindig is együtt voltak… így hát hamar megtanulták hogy az őszinte szó bizony kincset ér.*
- Hatalmas… aranyszínben pompázik még különös ezüst derengés uralja itt-ott. Hasonlít a szárnyaimra…
*Elgondolkodva formázza a szavakat majd lélektükrei felkeresik testvére tekintetét.*
- És a Tied?

*Ahogyan Heath leírja a sárkányt, minden képzelő erő nélkül látja maga előtt a pompás lényt, ahogyan az érdeklődve figyeli őt... aztán a következő pillanatban öccse szemeit látja... na jó... kezd totál meghibbanni. Megdörzsöli a szemét, aztán úgy dönt, hogy inkább lehunyja őket, úgy nem lát olyat, ami túl furcsa, hogy igaz legyen. Bár a furcsa szó az ő világukban igen relatív dolog. Amíg ember volt, nem hitt az angyalokban... angyal lett és nem hisz a sárkányokban? Ennek így semmi értelme. Ha mást nem is, azt biztosan megtanulta az évszázadok alatt, hogy semmi sem lehetetlen.*
- Jobb szeretném inkább megmutatni neked. Tudod, hogy sosem bántam jól a szavakkal és alig egy másodpercig láttam csak...
*szólal meg kisebb időkiesés után. Felül öccsével szembe*
- Láttam... a sárkányodat. Igazán... hmm... nem tudom milyen jelző illik az ilyen lényekre.
*suttogja több perces torokköszörülés és oldalra nézés után*
- Na oké... tegyük fel, hogy ez...
*önkénytelenül is körbemutat*
- ... tényleg valóságos. Az ős azt mondta, hogy bármikor elő tudjuk hívni a sárkányt, ami bennünk lakozik, nem?
*míg beszél, gondolkozik. Ez látszik is azon, hogy eléggé szaggatottan ejti ki a szavakat, mintha keresgélné őket*
- ... talán... megpróbálhatnám...
*ezt meg inkább magának mondja. Fivéréért bármit megtenne és tudja, hogy örülne annak, ha látná Lucian lélektársát, vagy mi a fenéjét. Vesz egy mély levegőt.. és... totál hülyének érzi magát. Sebaj, biztos van a környéken idegosztály vagy valami... Erre az abszurd gondolatra elmosolyodik... És az első itt megejtett mosolyával nyitja meg a szívét a sárkánya felé, pedig erről jómaga sem tud. A lény, aki benne él örül... és ezt tisztán érzi Lucian is.*
- Freyon...
*ahogy kimondja a nevet, amit most már megosztott vele a fenséges lény... az megjelenik mellette, bár hatalmas testével nekifeszül az őket körülvevő fáknak. Úgy látszik ez a tisztás tényleg kicsi egy ilyen állat számára.*
- Menj...
*a sárkány tekintete megtelik hálával és szeretettel, ahogy a magasba emelkedik a saját birodalmába a felhők közé. Amíg felfelé száll, vörös pikkelyei között megbúvó ezüstös darabokon megcsillan a lenyugvó nap fénye*
- Hát... most már tudod milyen. Tűzsárkány azaz zavoler fajtába tartozik. De én még mindig nem tudom elhinni... hogy mindez lehetséges.

- Lenyűgöző.
*Szól csillogó szemekkel, ahogyan egyre csak figyeli a magasba emelkedő Freyon-t. Bámulatos sárkány ehhez kétség sem fér, egyszerűen gyönyörű és mily odaadással tekint testvérére! És amint átjárja ez a szeretet olyan mintha ő benne szakadna fel valami, hogy aztán kitörhessen, hogy szabadként repülhessen fel s fel a társával a saját birodalmukba.
- Ő pedig itt Niveus… maga a fényesség és tisztaság.
*Az aranyban pompázó sárkány hirtelen emelkedik elő a lemenő nap fényében. Ezüst foltok s csíkok villannak fel vakítóan a közeledő sötétben még ő elveszik a ragyogásban mely körbeöleli testét. Sárkánya hálásan hajtja le fejét gazdájának ki gyöngéd, szerető mozdulattal simít végig annak orcáján.*
- Aranysárkány… a nitorok közül való.. örök túlélők.
*És hogy honnan tudja ezeket? Jó kérdés… egyszerűen csak úgy tudja eme dolgokat mintha mindig is ismerte volna a sárkányt, mintha mindig is része, társa lett volna.*
- Beszélnünk kell az Őssel…
*Szól végül felocsúdva döbbenetéből.*

- Szerintem nem kellene minden aprósággal hozzá rohanni... a végén még elszalad vele a ló. Azt mondta a sárkány választ ad mindenre. És... ha már itt tartunk én inkább bízok egy olyan lényben, aki bennem él, mint egy Ősben. Te is tudod, milyenek... De ha annyira beszélni akarsz vele, inkább holnap tedd. Nem ismerem a szokásaikat, de lehet, hogy nekik is van bizonyos magánéletük... érted.
*feltápászkodik a földről, megbotránkozva azon, hogy milyen egyértelműen vette az egészet, azt, hogy a sárkánya kirepült meg azt, hogy tudja milyen fajta és mit érez... Megrázza magát egy jóleső nyújtózkodás után*
- Megyek, keresek valami barlangot vagy ilyesmit, ahol alhatunk... te addig maradj itt és szórakozz a sárkányoddal.
*kacsint Heath-re, majd elindul arra felé, amerre az ő segítője repült. Hamarosan elnyeli őt a fák rengetege, mégis bármilyen távol van az öccsétől, most sokkal jobban érzi őt, tudja, hogy hol van és azt is, hogy biztonságban leledzik*

- Ne kezelj mindig gyerekként Lucian...
*Teszi hozzá finoman az elköszönéshez... hiszen ha ő úgy látja jónak, hogy felkeresse majd az Őst akkor miért ne tehetné meg? A gyermekévé vált vagy mivé... és bár a sárkányok választ adhatnak egyelőre boldog ha meg tudja idézni, nem még hogy társaloghasosn is vele... elnézi ahogy a sárkány örömtől eltelve, szabadon szárnyak az egyre feketedő felhők között... igen, szabadon. Elemi erővel súlyt le rá az érzés hogy szabad... hogy többé nem kötik béklyót lelkét, hogy nem kell parancsra ölnie, gyilkolni... hogy érezheti magát a békét... megfáradt utazó ki végre pihenhet.*

*Sárkány alakban érkezik erre a helyre és az első, amit megpillant a levegőben köröző aranyszín lény. Gyönyörű látvány, és azt is tudja, hogy tartozik valakihez mégis oda megy hozzá minden félelem nélkül, vagyis inkább repül, hogy játszon vele egy kis fogócskát. A játék közben pillantja meg a sárkány mesterét odalent. Egy darabig érdeklődve figyeli, majd zuhanó repülésbe megindul felé, ám ahelyett, hogy ebben az alakban érne földet, a becsapódás előtt 20 méterrel emberi formáját ölti fel és meglepően kecses módon ér földet.
Hideg szemeit a férfira függeszti*
- Deimos mondta, hogy mások is vannak itt.. de nem gondoltam volna, hogy egy ilyen hatalmas, végeláthatatlan helyen pont összefutok az egyikükkel...
*jegyzi meg szárazon, ahogy nekidől egy fa törzsének. Kezei csak most alakulnak át emberi testrésszé. Az éles karmok lassanként húzódnak vissza, ahogyan a barna pikkelyek is eltűnnek*

*Meditál. Elmélyed sárkányában s saját lényében. Veszettül próbálkozik meg kell hagyni s nem eredménytelenül… megérzi az idegent s lehunyt szemein keresztül is meglátja az érkező sárkányt majd a nőt… mert a sárkány szemei utat mutatnak neki még a vaksötétben is. A stílusismerős. Mintha csak bátyját hallaná. Mindenesetre öröme és végtelen türelme nem enged betolakodókat nyugodt lelkébe.*
- Akkor áldom a szerencsét, hogy mégis erre röpültél… meg kell hagyni igazán elragadó volt a látvány, csodálatra méltó! Főként hogy ilyen természetességgel tudod kezelni.
*Figyeli a karmok változását, a rögtönzött játékot, ami bizonyára csak neki szól.*
- Hogyan tudod ezt megtenni?
*Bukik ki végül a gyermeteg kérdés pár perc csöndesség után…*

*Oldalra dönti a fejét, szemei nem változnak semmit, miközben ajkai mosolyra húzódnak... de ebben sincs semmi érzelem, csupán reflexszerű gesztus.*
- Hogyan csinálom? Ha ezt kérdezed, akkor igazán most kezdhetted el a sárkánymester létet. A mód, ott van benned... csak hinni kell önmagadban. Nem másban, még csak nem is az aranysárkányodban. A bizalmat saját magadba kell vetned. Ha erre képtelen vagy, akkor nem tartozol közénk.
*mondja szépen tagolva a súlyos szavakat. A lenézés nem lenne megfelelő szó arra, amit most produkál. Egyszerűen csak semmibe veszi a férfit, valószínűleg azért, mert érzi annak minden egyes hangulatcseppjét*
- Hmm... szóval angyal voltál.
*szólal meg kisvártatva*
- A tekinteted mindent elárul, ahogyan a sárkányod is. Deimos szerint a sárkánymesterek között nincsenek ellentétek, de valahogy nem tudom megemészteni, hogy egy angyallal találkozom...
*halandóként sem volt szent, démonként meg mégannyira sem.*
- És öreg vagy... három... négyszáz éves... esetleg öt... áldanom kellene a sorsot, hogy sárkánymesterként egyenrangúak vagyunk.

*Ajkai önkéntelenül húzódnak mosolyra. Oh mennyi ilyen démonnal volt dolga, úgy látszik a nő csakis annyiban, különbözik tőlük, hogy sárkánymester. A flegmaság, a gúny a lenézés. Mondhatni úgy hessegeti el maga és a kis békéje mellől ezeket, mintha csak zavaró kis legyek lennének.*
- Sértegess nyugodtan, ha ettől szerinted színesebb a társalgás.
*Szól szinte már vidáman, és tényleg rá kell döbbennie, hogy megjegyzése egyátalán nem volt szarkasztikus vagy ironikus. Puszta tényközlés volt csupán.*
- Milyen is volna egyszerre mindent tudni! Hol maradna a tanulás öröme? Hogy ismerném meg eme rejtelmet nélküle? Köszönöm a tanácsot.
*Ajkain ugyan úgy ott csücsül a mosoly, ami egyszerre megnyerő és zavaró is… hiszen ki az aki ilyen békésen fogadja a sértegetést.*
- Hogy mit tudsz és mit nem megemészteni, lehet nem az én dolgom számon tartani. Vagyunk akik vagyunk, a múlt elveszik majd idővel. És kikérem magamnak, még hogy öreg! Különben sem esnék neked hisz mi bűn róható fel azért mert itt jársz? Semmi.
*Szólal meg szemtelenül játékosan de továbbra is ülve marad… ahogy elgondolkozik Lucian már neki esett volna a nőnek. Áldás hogy inkább nyugovóra tért.*

- Pedig mindent tudsz, angyal. Ott van a tudás benned, és a sárkányodban... ha nem lenne így, szerinted hogyan lehetnél mestere egy olyan fenséges lénynek, mint amilyen a segítőd? Hmm? Logika kérdése az egész. A mi fajtánknál nincs mestered, aki fogná a kezedet... legalább is nem úgy, mint nálatok vagy éppen nálunk volt. Deimos csak elindít az úton... neked kell rálépned és járnod rajta, anélkül, hogy bárki pesztrálgatna. És ezt nem sértésként mondom. Nem sokat tudok az angyalokról...
*tekintetét elvonja a férfiról és hangja kissé megváltozik, elmélkedő, nosztalgikus lesz*
- ... túl fényesek... tiszták... éreznek... Új lehetőséget kapnak az életre... hogy azt szolgálják és ne a halált. Régebben, amikor kicsi voltam, azt hittem ez jó... de tévedtem. Hogyan lehet egy olyan lény tiszta és jóságos, aki képes egy kislány életét tönkretenni? De most már mindegy... sárkánymesterként nem célom a bosszú vagy a gyilkolás.
*von vállat, miközben visszatér a rideg, távolságtartó hangnem és tekintet*

- Számít vagy sem, rég hallottam ilyen bölcs szavakat valakitől aki egykoron démon volt. Mindazonáltal jobban szeretném megérteni, és megtapasztalni mit jelent sárkánymesternek lenni mint hogy egyből a közepébe ugorjak és mágusa legyek minden mozdulatnak. Bennem szunnyadt és ébredt fel, kapott erőre. A tudás pedig átadja magát a lélek akaratának. Én így szeretem Sonja… ha jól tudom.
*Arcán sejtelmes mosoly jelenik meg… tudja hogy ez a nő neve habár még nem járt ezen a világon már akkor tudta mikor a nő megjelent. Persze az is lehet hogy sárkánymesterként új nevet választott magának – nem az ő dolga kutakodni. Sosem tette.*
- Nem mind… vannak oly angyalok kik Isten harcos angyalai. Az a feladatuk hogy démonokat pusztítsanak. Az olyan angyalok kik embereket gyilkolnak, bukottakká válnak és nem térhetnek vissza a mennybe. Nem tudom mi történt veled, nem az én dolgom a nem véletlenül elzárt memoárok között keresgélni. De bármilyen közhelyes is, vagy megvetni való én hiszek abban hogy mindennek oka van. Annak is hogy megszűntek a bilincsek ha szabad így neveznem őket, hogy sárkánymester lehessek. Ahogy annak is hogy démon lettél. Ha máshogy alakul lehet nem lennél ma az ami.
*Tekintete a nő ismét rideg tekintete után kutatnak. Most már feláll ültő helyéből de nem lép közelebb.*
- Bölcs gondolkodásra és elmére vallanak szavaid. Nem vélem úgy hogy minden démon rossz volna illetve bárki aki démonból lett sárkánymester. A nevem Heath.

*Megemészti magában a hallottakat, de nem reagál az angyalokról szóló részre. Ő volt az ostoba, hogy egyáltalán felhozta... Nincs semmi köze ahhoz, hogy milyen angyalok vannak, meg hogy mi a dolguk és mi lesz velük. Az elmúlt hetek, amióta tudja, hogy sárkánymester... elfeledtették vele a gyűlöletet... most éppen a semleges fázisban van. Majd kinövi... *
- Igen, jól tudod... Sonja a nevem. És nem az én dolgom, hogy miként fogsz beilleszkedni ebbe a világba én csupán saját véleményemet mondom el... mert ez az egyetlen, amit tehetek.
*ahogy feláll a férfi egy kissé még jobban odapréselődik a fatörzshöz. Inkább elővigyázatosságból semmint félelemből, bár soha nem lehet tudni*
- A legtöbben, akik ide jönnek vagy jöttek, mint ahogyan te is és a bátyád is... öhm... Lucian... most kaptátok meg a szabadulást. Én azok közé tartozom, akik jóval az ős ébredése előtt megismerkedtek önmagukkal és a sárkányokkal. Ezért tudok olyan könnyen átalakulni és kezelni a sárkányokat, mert már egy ideje ismerem a természetem. Pár hét múlva már észre sem fogod venni a változásokat. Olyan, mintha csak a gondolataidban léteznél, mert ha gondolsz valamire az úgymond egyből teljesül.
*nem nagyon találja a szavakat, mert ezt nem lehet elmondani, érezni kell*
- Láttál már olsterokat?
*vált témát meglehetősen hirtelen*

- Bármennyire is kedvellek Sonja, nem rémlik, hogy a segítségedet kértem volna. Ahogy Te is elmondod a véleményed, úgy én is csak másik nézőpontból. Ennyi az egész.
*Teszi szét karjai… noha ugyan kicsit sérti az egóját hogy egy ily fiatal kárhozott lélek honnan ismeri bátya nevét kit még a felsőbb rendűek is nehezen találnak meg, nem teszi szóvá a dolgot. Látva a reakciót nem lép közelebb de nem is hátrál. Mindazonáltal érdeklődve hallgatja a másikat, ajkai merevek ugyan szemei mégis gyöngéden mosolyognak. Mily felemelő is egy bölcsebb tanait hallgatni. Még szerencse hogy sosem volt olyan angyal ki csak azt látta hogy valaki démon, és hogy fiatalabb… mindig is könnyen félre dobta az ilyes fajta dolgokat hogy helyette a tudást hallgathassa.*
- Igazán köszönöm! Így már érhetőbb és világosabb számomra pár dolog. Legalábbis az ébredés és a szabadulás.
*Szemei továbbra is csillognak. Szavai őszinték. Meglepő, hogy Sonja milyen változásokat produkál, egyszer kőkemény egyszer pedig segítőkész… talán valahol még érzékeny is. Nem feszegeti tovább a dolgokat, ha a lány nem akar beszélni nem ő lesz az aki erőlteti.
- Olsterokat? Hallani már hallottam róluk de megismerni őket még nem volt szerencsém.
*Miközben beszél a boldogság önti el bár maga sem érti miért… sárkánya finom táncot járva suhan a levegőben majd száll le a földre közvetlen gazdája mellett… újabb gyöngés, odaadó és szeretetteljes a simítás… nem bírja megállni, hogy ne érintse meg.*
- Miért kérded? Tudsz mutatni... illetve magadhoz tudod hívni őket?

*Kurtán bólint, szemeit nem venné le az aranyszín sárkányról mert nem titok, hogy sokkal jobban tiszteli, mint a mesterét, dehát ez Sonja... imád mindent, aminek nincs köze az emberekhez.*
- Engedd őt magadba... Az ő szemeivel sokkal fenségesebb lesz a látvány.
*csak ennyit mond, nem ragozza túl a dolgokat, lévén, hogy közölve lett vele, hogy nem kérték a segítségét, így csak tanácsot adhat, magyarázatból is a legszűkebbet teszi hozzá.
Az olsterokat különösen szereti, és nem azért mert démonok alkották őket, hanem mert ők segítettek megtalálni önmagát és ezért hálás nekik. Az erdőben a sárkányok felmordulnak, nem igazán kedvelik a csontikat, mert nem rendelkeznek érzésekkel, akár csak a démonok. Nem csoda, hiszen direkt ilyenre alkották őket. Eszköznek és nem társnak. Ettől függetlenül egy sárkánymester ugyan úgy képes idehívni őket, mint a többi természetes lényt*

*Bólint csupán... gondolatai között megfordul hogy vajon miért ilyen ellenséges a lány... illetve az hogy miért forgat ki minden szót... egyelőre mégsem kérdez. Lehunyja szemeit ahogy nemrég is tette és átadja magát a sárkánynak... eggyé válik vele. Ki se kell nyitnia szemeit hogy megérezze és meglássa a csont s bőr démoni fattyakat... igazán megérti a sárkányokat amiért nem szívesen látják ezeket a teremtményeket de mégis elidőzik rajtuk. Aztán kinyitja szemeit és a nőre pillant.*
- Igazán tehetséges vagy ahogy látom! Káprázatos... és tiszteletre méltó is egyben.
*Kacsint a szavak mellé. Nem hajbókol, csupán elimseri azt aki megérdemli az elismerést.*

*Sonja mosolyog... kedvesen és odaadóan attól a pillanattól fogva, hogy megérkezett az olstero. Teljesen az ellentéte a viselkedése annak, amit eddig produkált... Látni, mennyire imádja ezeket a lényeket... az összes sárkányt. Olyan lágyan simogatja annak csontbuksiját, mintha a legédesebb kiscica lenne, s közben kellemes szavakat suttog neki, amitől a sárkány lenyugszik és lehajtja a fejét és nyugalmi állapotba helyezi bőrszárnyait.*
- Ez nem tehetség... hanem szeretet...
*válaszol anélkül, hogy Heath-re pillantana, bár ezek a szavak az ő szájából eléggé érdekesen hatnak. De ennek is meg van a maga oka... Teljesen lefoglalja őt az olstero jelenléte... mérhetetlenül gyengéd a sárkánnyal. Őt nem érdekli, hogy halálból született... megölt emberek, angyalok és démonok csontjaiból. Sonja csak a fenséges lényt látja benne, imádatának egyik példányát*
- Amikor vele találkoztam először... akkor megismertem egy másfajta sárkányt is... igazán gyönyörű volt. Egy démon véréből alkották, szomorú ugyan, hogy csak játékszernek... eszköznek, mint az olsterokat... de csodálatos volt...
*suttogja a szavakat lázas tekintettel, mert amikor sárkányokkal van, számára megáll az idő... olyan, mintha egy mesébe csöppent volna*

*Figyeli azt a mélyből fakadó odaadást amelyet a nő táplál a sárkányok iránt... első gondolata a hallottakra hogy egy démon nem szerethet... aztán...*
- Már nem vagy démon Sonja. Már tudsz szeretni... hisz őket is szereted. Nem csodálom hogy jobban mint ez embereket. Az emberiség pusztít... ezért lettek démonok s angyalok. Te más vagy. Sárkánymester. Illetve mi mások vagyunk. Szabadok. Nem lehet hogy csak én érzem így. Szabad vagy Sonja... szerethetsz.
*Ismétli meg halkan... a másik sárkányra kit vérből alkottak nem szól. Számára sajátja a leeggyönyörűbb mind felett. Ha Sonja kiakad akkor elmegy... mára elég volt... fáradt... sárkánya mintha kicsit több indulattal figyelné a nőt... talán csak mert érzi gazdája fáradtságát. Féltékeny bizonyosan nem lehet minek utána Heath csak rá figyel, gyöngéd érintésekkel simítja.*

- Tudom... Most mondhatnám azt, hogy nehéz olyanba beleszokni, amit már emberként sem volt a sajátom, de ez hazugság lenne. A sárkányok... az életem virágai. Szeretem őket és hálás vagyok nekik, hogy léteznek... az irántuk érzett tiszteletem által lehetek most itt. Ha démon maradtam volna, valószínűleg már nem élnék... talán a saját mesterem ölt volna meg vagy az egyik első generációs.
*von vállat, mutatva, hogy a halál számára csak egy újabb fordulópont*
- Úgy látom, a sárkányod nyugtalan... nem tetszik neki, hogy törődöm az olsteroval. Megértem...
*elsuttog még pár kedves szót a csontsárkánynak, majd az rövid időn belül elhagyja ezt a helyet... mintha minden fellélegezne a távozása után. Sonja viszont szomorúan ingatja a fejét*
- Nem lenne szabad elítélni őket. Nem ők akarták ezt a létet...
*sóhajt, majd végre Heath-re néz*
- Szólj nyugodtan, ha untatlak. Nem várhatom el, hogy bárki is megértse az érzéseimet.

*Lenyűgözi ahogyan Sonja beszél a sárkányokról. Az a vágyakozás és figyelem… ahogy a gyöngédség párodul az erővel. A nő érzései szinte leterítik lábairól, ahogyan a lágy esti szél odasöpri őket a férfihoz. Megérinti a szenvedély, amellyel ezekről a varázslatos, tiszta lényekről beszél.*
- Sajnálom. Az ő érzéseit nem áll szándékomban uralni… túl szentséges ahhoz hogy ezt megtegyem vele…
*Igen már érzi… érzi és tudja hogy megtehetné ezt ha akarná. De eszében sincs. Talán Sonja figyelmét nem kerüli el hogy nem úgy beszél a sárkányokról hogy mik, hanem hogy kik… hiszen nem tárgyak, nem mondhatja hogy ennek az érzéseit.. hogyan tehetné?*
- Nem lenne szabad… de az ítéletek mindenhol megszületnek. Sajnos… Untatni? Dehogy, kérlek folytasd csak nyugodtan ha úgy tartja kedved. Szívesen hallgatlak még ha nem is vagyok épp a legmegfelelőbb társaság neked.
*Újra helyet foglal és sárkánya, mellé telepedik le. Elnézi az arany ragyogást, az ezüst gyöngyöző felvillanását…*
- Nem jössz ide mellénk? Persze ha inkább távolabb maradsz, megértem azt is.

- Nem megfelelő társaság...
*ismétli a férfi szavait elgondolkozva*
- Tulajdon képpen, nem szoktam beszélgetni senkivel, úgyhogy nálam ez a kifejezés, hogy megfelelő vagy nem megfelelő társaság nem igazán létezik. És, ha jobban belegondolsz... testvérek vagyunk, bizonyos szinten, mert mind a ketten Deimos gyermekei lennénk. Ki lenne megfelelőbb nálad?
*míg az utolsó szavakat mondja, odaér Heath-hez és a sárkányához, leül közvetlen melléjük, tekintetét rabul ejti ismét az arany csoda*
- Illik hozzád... szelíd, bátor és barátságos. Az ég gyermeke... a fényé. Az én sárkányom a föld szülötte... vad, dühös és erős. A nyugati sárkányok általában nem lesznek senki társai. Deimos azt mondta, hogy lehetnek hátulütői ennek... de én nem bánom. Imádom őt, gondolom ezt meg tudod érteni.
*ahogy átkarolja a térdeit, hosszú haja a vállaira csúszik elfedve azokat és a felkarján lévő díszeket*
- Azon csodálkozom, hogy a fivéred még nem jött vissza. Most, hogy sárkánymesterek vagyunk, érzem a köztetek lévő kapcsolatot. ezért tudtam a nevét is.
*magyarázkodik, miközben tenyerén megjelenik egy aprócska zöld színű sárkány és játékosan harapdálni kezdi az ujjait*