*Nem ismeri a hangot, ami megszólította őt, lehet, hogy talán egy démon akar vele játszadozni és így kezdi a mókát? Minden lehetséges... és ráadásul nagy erőt érez, talán ez lesz az utolsó napja? Hát ha így is van... akkor is van annyi büszkesége, hogy szembe nézzen a halállal. Felemeli a fejét, tekintetét a nőre szegezi. Összevonja a szemöldökét, még soha nem találkozott ilyen lénnyel... egyszerre érzi benne a démoni és az angyali erőt is. Feláll a szikláról, kezében tartva kardját, de nem támadólag*
- Ki vagy te?

*Elmosolyodik a fiú tudatlanságán.*
- Hogy ki vagyok én? Nem inkább mi vagyok? A zavarodottságod láttán szerintem inkább ezt szeretnéd megkérdezni, nemde?
Egyébként Chandra vagyok. Egy kortalan... Nem tudom, hogy hallottál-e már a kortalanokról...

*Teljesen ledöbben a hallottakon. Logikusan hangzok... egy kortalannak lehet ekkora ereje... és a külleme, úgy néz ki, mint egy démon. Azért nagy nehezen sikerül kifacsarnia magából a válaszát*
- Khm... de már hallottam a kortalanokról, viszont még nem adatott meg, hogy találkozzam velük. Úgy vélem, ez lenne az első alkalom, hogy láthatok egy ilyen erős lényt.
*szavai azonban még egy haloványan kételkedésről árulkodnak. De ki nem kételkedne ebben a nagy felfordulásban?*
- Sebastiannak hívnak.

- Hát akkor üdv, Sebastian. És biztosíthatlak róla, hogy nem démon vagyok. De ezt te magad is érzed, csak valószínűleg a sok harc és a mostani nagy káosz miatt nem igazán tudod elhinni. Jobb az elővigyázatosság, és ebben igazad is van. Ha nem kételkedsz, az könnyen a vesztedet okozhatja. De te még életben vagy. Ami nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy fiatal korod ellenére jó harcos vagy. Ki a mestered?

*Egy darabig méregeti a nőt, aztán úgy dönt, hogy hisz neki. Nem lát semmi gonoszságot a tekintetében, ahonnan a démonokat fel lehet ismerni. Mondhatni, hogy megkönnyebbül... de ez nem igazán így van. Sokat hallott már a kortalanokról és nem nevezhetőek kevésbé veszedelmes lényeknek, mint az ellenség, még akkor sem, ha általában nem ölnek meg senkit ok nélkül.*
- A mesterem Dante, de inkább lehet azt mondani, hogy az élet és a kialakult helyzet tanított.
*megköszörüli a torkát és elkapja a tekintetét a nőről*
- Ne haragudj, de nem igazán tudom, hogy miként kell egy kortalannal társalogni.
*pirul el, ami nagy szó... hiszen olyan fáradt, hogy néha levegőt is elfelejt venni...*

- Dante... Hallottam már ezt-azt róla, de személyesen nem ismerem...
*azt már inkább nem fűzi hozzá, hogy miért. Kétli, hogy pont Seb-bel fogja megvitatni a magánügyeit. Hogy miért halt meg annak idején és hogy miért és miként született ujjá. Na meg egyáltalán, hogy milyen sokáig távol volt. Nem, ez a dolog csak rá tartozik. Rá és Azrielre. Meg esetleg a többi kortalanra, de másokra nem.*
- Egy magamfajtával? Nos, tisztelettudóan... és lehetőleg ne támadj rám, mert az nem nekem lesz a rossz. De nem is tudom... Én személy szerint nem ölök ok nélkül. Nem kenyerem az efféle, még akkor sem, ha jóban vagyok a démonokkal, kiket ti olyannyira megvettek.
*ezzel nem piszkálódni akar, csupáncsak mondja. Mert tény, hogy az angyalok harcosabbik fele gyűlöli a démonokat.*

- Értem... hát... nem csoda, hogy megvetjük őket, ha ezt súgja a szívünk. Az ellentétek mindig is jelent voltak a világban, ezt adja meg a nagy egyensúlyt, amin nem lehet változtatni, mert akkor felborulna a világ rendje. De ti nem érthetitek meg... azok, akik démonokkal barátkoznak, hogy mit jelentenek számunkra, ahogyan mi sem érthetjük meg, hogy az égi hatalom tökéletes megtestesülői miként váltak... hmm... ellenségeink cimboráivá. De ezt nem hiszem, hogy nekem kellene megfejtenem. Minden úgy van rendjén, ahogyan van... bizonyára.

- Igen, ellentétek mindig is voltak. És talán ezért van az, hogy barátkozunk velük. Gondolj csak bele, ha ellenük használnánk az erőnket és kinyírnánk az összeset. Legalábbis a többségét, vagy a legerősebbeket, akkor felborulna az egyensúly. A másik fele pedig az, hogy kortalanok vagyunk. Nem évszázadosak, vagy évezredesek, hanem kortalanok... Nagyon-nagyon rég volt az, mikor mi születtünk. És azóta rengeteg idő eltelt. Márpedig, ha mindezalatt a rengeteg idő alatt egész végig a démonokkal harcoltunk volna, akkor az igencsak unalmas lett volna. De ami tény, az tény. Ezekre a válaszokra nem neked kell felelned. Mindenesetre díjazom a logikádat meg a felfogásodat a világról. Korod ellenére igencsak értelmes vagy. Persze lehet, ezt csak azért mondom, mert már idejét sem tudom annak, hogy mikor beszélgettem utoljára egy mergonnal.

*Kirázza a hideg azoktól a szavaktól, amik a kortalan ajkait elhagyják. Az csak egy dolog, hogy nem ért vele egyet sok mindenben... de az meg a másik, hogy ahogyan arra tökéletesen rámutatott, nincsen joga bíráskodni a kortalanokat elítélni és tiszteletlenség lenne bármilyen tovább ragozott szó, ezért inkább csak bólint a hallottakra. Valahogy nem érzi helyesnek egy kortalan társaságában lenni, amíg társai harcolnak. ezért... *
- Azt hiszem... nekem most vissza kell mennem a többiekhez. Sajnos nem érek rá társalogni, amíg mások szenvednek a démonoktól.... ezért, ha megbocsátasz...
*hajol meg, majd eltűnik.*

- Orkánia nemes földje!
*éppen egy hatalmas szakadék előtt jelennek meg Lioval. Darius mélyet lélegzik a metszően hideg levegőből, mintha csak azt mondaná Otthon édes otthon, pedig köztudott, hogy Orkániban senkit nem látnak szívesen... na meg nem is nagyon szeretnek itt lenni, a viharos lökésű szelek miatt*
- Hát, drága tanítványom itt lennénk... Nem kell mást tenned, mint jól küzdened.
*közli, aztán meglöki Liot, hogy leessen a szikláról, amin éppen álldogáltak... bele a feneketlen mélységűnek tűnő szakadékba. A két szikla közötti rés (a szakadék) igen érdekes tulajdonságokkal rendelkezik, ugyanis a szél iszonyatos erővel dühöng a kőzethasadékban, szinte levegőt venni is képtelenség, és az még inkább az, hogy megússza valaki anélkül, hogy szétzúzná magát a sziklának csapódáskor. Minden esetre, Liora a legalján vár a feladat második része... már ah eljut addig*

*Eléggé meglepődik, hogy Orkániába jöttek, eszébe sem jutott volna. Legalább ismerős a terep.*
-Már jártam itt. Jó játék volt. *A hideggel és az erős széllel próbál nem törődni, annál azért sokkal jobban izgul.*
-Jól küzdenem. Remek. De kivel? *Választ már nem kap, csak annyit, hogy Darius belelöki a szakadékba. Szép volt tőle, de elkezdődött a próbatétel, most már nem fordulhat vissza. A szakadék elég szűk, a szárnyát nemigen tudja kinyitni, hogy lassítson, és az erős szél még úgyis nekilökné a falnak. Pont úgy, mint most. Kapkodja a levegőt, nem tudja mit tegyen. Csak arra tud gondolni, hogy talán teleportálnia kellene. Azzal hamar leérne a hasadék mélyére. Próbál találni ás megoldást, de nincs erre ideje. Marad a teleportnál, és végre földet ér. Az út közben szerzett sebeket gyorsan regenerálja, ezzel nincs gond, ebben már rutinos, Volt alkalma gyakorolni.*

*Odalent az ismeretlen mélységben Liora vöröslő szemek figyelnek fel... ahogy kikúsznak a repedésekből, hogy lakmározzanak belőle, hiszen régen volt már, hogy valaki ide jött... annak a valakinek még a csontját sem hagyták meg, felzabáltak mindent.
A lények, amik itt lakoznak egyszerű démoni fattyak, ám pont ezért veszélyesek.... mert mindenki alul pontozza őket. Erejük a gyorsaságukban és a tömegben van, hiszen rengetegen élnek itt... gyíkszerű testben, hogy könnyedén bemászhassanak a kőzetekbe... Éles fogaik és karmaik vannak, valamint a farkukat is könnyen használják fegyverként, főleg, ha éhesek... Nem beszélve arról, hogy harapásuk mérgező... Nos, úgymond a fészek közepébe csöppent az angyal... és halk sziszegéssel a tudtára adják, hogy a közelben vannak.
Nehezítésként szolgál az itt lakozó vak sötétség... amit könnyen felhasználnak ezek a lények, hiszen szaglásuk és tapintásuk vezetik őket. Négyen közülük Lio mellé érve támadásba lendülnek*

*Éppen hogy földet ért, felfigyelt a vöröslő szemekre. Egy pillanatig csak vár, és szépen pislog rájuk, hátha meggondolják magukat, és csak úgy simán behódolnak neki. Persze tudta, hogy ez lehetetlen, az túl egyszerű lenne. Viszont annál jobban örülne neki. A sötétséggel nem igazán tud mit kezdeni, bár szeme lassan kezd hozzászokni. Így sem lát túl sokat, de legalább nagyjából kialakulnak a lényecskék körvonalaik. Bár ez nem segít sokat, de legalább tudja, hogy mikkel áll szemben. Eleinte nem tesz semmit, reflexből előrántja kardját, melyet mindig magánál hord. Már megtanult vele bánni. Közben már hallja, hogy közelednek felé, éppen ezért villámot idéz elő, a fény miatt, hogy fel tudja mérni, hogy mégis hányan vannak. Ebben a pillanatban támadnak rá egyszerre négyen.*
-Csak négyen jöttök? Zombikkal is küzdöttem már, ők többen voltak. *Nem gondolja, hogy megértik miről beszél, de szinte megnyugtatja ezzel saját magát.
Egyelőre csak a kardjával próbálja lemészárolni a támadó négyest, gondolta elbánik velük így is, amíg csak ennyien vannak. Nem túl egyszerű, hiszen nagyon gyorsak. Viszont ügyel arra, hogy ne tudjanak hozzáérni, ez igazán nem hiányzik neki. Reflexei szerencsére sokat javultak, így sikerül végeznie azzal a néggyel. És ha több nem jönne, akkor Lio igazán boldog lenne. Bár ebben még ő sem mer reménykedni*

*A leölt állatok tetemeire rávetik magukat a többiek... nekik mindegy, hogy mi az, csak hús legyen... így marad egy kicsiny ideje Lionak arra, hogy el tudjon onnan menni, hiszen ki kell innen jutnia... de azt nem tudja még, hogy hova is kellene elérnie. Persze a próbának még nincs vége... hogyan is lehetne, mikor éppen csak elkezdődött?
Ha Lio tovább megy előre, a széllel szemben... akkor egy nagyobbacska részhez ér, ahol könnyebben lehet mozogni, de ennek is meg van a maga oka. Egy stalker les rá a szikláról, és nem is halogatja sokáig a támadást. Kihasználva a szelet, hátulról támad rá az angyalra*

*Először azt hitte, hogy a többi lény egyszerre fog rátámadni, hiszen nagyon közelítettek felé. Meglepődik, de mondhatni örül annak, hogy inkább a kajánál döntöttek, így elindul előre, mivel más útvonal nincs, nem nehéz eldöntenie, hogy mégis merre. A szél eléggé megnehezíti a helyzetet, csak lassan tud előre haladni. Úgy érzi elérkezett a következő helyszínre, bár itt nem lát semmilyen lényt, de ennek cseppet sem örül. Ám ebben a pillanatban hátba támadja egy stalker. Áramütés éri a lényt, így sikerült lelöknie magáról.*
-Te aztán ronda vagy. *Hátrál pár lépést, amíg kitalálja, hogy mit kezdjen. Hirtelen semmi nem jut eszébe, ezért a fagyasztást alkalmazva állítja meg a stalkert. Tudja, hogy ez nem tartja vissza túl sokáig, de legalább nyer egy kis időt. Kutat, az ismert képességek között. Talán túlságosan akar, keresi a bonyolultnál bonyolultabb megoldásokat. Egyáltalán nincs ideje, ezért megidéz egy kis esőt, majd majd villámcsapásokkal találja el a lényt. Ez elég sokszor bejön.*

Ahogy a Stalker elpusztul, a testéből egy újabb lény kel életre. Egy démon áll Lio előtt, körülbelül ugyan olyan szintű, mint az angyal... Arcán kegyetlen mosoly, ami elárulja, hogy nem szándékozik elve elengedni innen az angyalkát. Karja átalakul karddá, ahogyan a hátából a gerinccsigolyákból tüskék nőnek ki... Aztán int Lionak, hogy támadjon csak rá, ha mer...

*Éppen kezd örülni, hogy talán most már tényleg vége, amikor egy démon kerül elő. Őt legalább tudja, hogyan kell elpusztítani. Egyszerűen levágja a fejét. Már csak azt kell elérnie, hogy földre kerüljön, hogy ezt meg is tudja tenni.
Nem Lio szándékozott kezdeményezni, de ha kedves ellenfele úgy óhajtja, akkor rendben. Elindul felé, kardját maga előtt tartja, hogyha esetleg mégis a démon akar kezdeményezni, akkor tudja hárítani a támadást. Már elég közel ért ellenfeléhez, éppen ezért ideje volt támadásba lendülni. Sikerült bevinnie pár csapást, bár ez egyáltalán nem volt könnyű, és nem is volt elég, plusz kapott ő is elég szépen. Eddig nem vette észre a tüskéket sem, de elég közelről megvizsgálhatta, amikor egy ügyes csellel a démon mögé került. Menet közben regenerál, legalább a fájdalom nem lassítja.*

A démon élesen felvihog, mintha csak játszanának... az ő részéről legalább is nagyon játék feelingje van az egésznek. Egy kisebb ugrással felkerül a sziklafalra, majd onnan támad rá Liora. Mindkét kezét átformálta idő közben, így azok most gyilkos fegyverekként funkcionálnak. Az angyal combját és a mellkasát célozza meg velük, majd megfordul és a hátából kiálló tűskék kilőnek, hogy az angyalkába fúródjanak.

*Külön idegesíti, hogy a démon ennyire szórakoztatónak találja ezt az egészet, mert Lio szerint ez egy cseppet sem vicces.
Fogalma sem volt, hogy mire készül az ellensége, de résen van, és odafigyel. Valahogy sejtette, hogy a tüskékkel még lesz dolga, így ez nem érte váratlanul. Az éles fegyverek viszont annál inkább. Ezeket feltétlenül ki kell, hogy kerülje, nem szeretne még teljesen legyengülni. Teleportálásra lesz szüksége, azzal legalább időben eltűnik a tüskék és a fegyverek elől. Most Lion a sor, ő támad. Habár már fárad, még bírja, és bírnia kell. Egy forgószél felkapja a démont, majd felül elengedi, had zuhanjon. Lent pedig már Lionetta vár rá, a kardját a démon nyakához szegezve.*

- Hey kislány, meg ne ölj!
*nevet fel, amikor elkapja Lio karját, ami a nyakának szegeződik*
- na... ugyehogy nem akarod kinyírni a mesteredet?
*vigyorodik el, ahogyan lassan visszanyeri önnön alakját*
- ne haragudj, de én voltam az végig... gondolom, nem jutott eszedbe mi? Hogy miért olyan jó kedvű a démonka?
*neveti el magát ismét*
- Hát... így megy ez a próbákon. Kénytelen voltam felölteni a démon alakját, meg visszafogni magam... hogy ne sebesítselek meg túlságosan, de működött, nem? Tehát...
*ráteszi Lio vállára a kezét*
- Gratulálok, angyalkám! Sikeresen teljesítetted a vizsgádat! Most mehetünk megünnepelni, mi szólsz?