*Mindenkit érez.... akivel létrejött ébredése előtt vagy éppenséggel után az a bizonyos kötelék, ami sokkal erősebb bármi másnál. Éppen ezért tudja, hogy mikor és hol na meg persze hogy ki az, aki sárkánymesterként nyitja fel a szemeit. Ennél fogva azt is érzékeli, ha valamelyik gyermekét veszedelem fenyegeti. Caleb az angyalokkal vívott harc után vált azzá, ami most, tehát a harcban nem segíthetett neki, jelenleg viszont sokkal halálosabb helyzet fenyegeti őt...
... Amikor megjelenik Mendal erdejében a látvány, ami fogadja leírhatatlan és végletekig szomorú. Nem csak az egykor volt démon állapota aggasztja, hanem a sárkány viselkedése is. Szerencsére, amikor a lény megérzi a jelenlétét azonnal lenyugszik és visszavonulót fúj... eltávolodik pár méterre Calebtől és onnan fújtat szikrázó levegőt feléje.
Deimos gyengéden és szeretettel megérinti az állatot , aki erre lehunyja a szemét és ha nem tudná a ember, hogy a sárkányok nem a macskákhoz tartoznak, azt hinnék, hogy ez a példány itt éppen dorombol. Mire sikerül teljesen lenyugtatnia őt eltelik pár hosszú és Caleb számára szenvedéssel járó perc. Ekkor azonban az Ős rá pillant. Tekintetében megnyugvás keveredik az aggodalommal.
Letérdel a srác mellé és rámosolyog*
- Üdvözöllek, Caleb... Deimos vagyok...
*már pusztán a jelenléte elég ahhoz, hogy az ifjú sárkánymester súlyos sebei begyógyuljanak.*

*Amint a sárkánymester-ős megjelenik Mendalban megérzi a szabadságot, azt a hatalmat, amit kapott, közben mégis szörnyű fájdalom gyötri a testét. A sebek, amik rajta vannak nem is hasonlíthatóak az ezelőttiekhez, mégis sokkal gyorsabban kezdenek gyógyulni, mint valaha is gyógyultak a régebbiek.
A bemutatkozás nem igazán volt szükséges, hiszen ahogy a sárkány is megjelent, úgy Deimos nevét és arcát is rögtön látta, bár kétsége sincs afelől, hogy őt tényleg csak a gondolataiban ismerte eddig.*
-Tudom...
*nyögi halkan ki a szót, amire egyáltalán enm volt szükség. Hatalmas sebei egyre kisebbek és gyorsabban gyógyulnak, ám a törött bordák helyreállása szörnyű fűjdalommal jár, így Caleb csukott szemmel és összeszorított fogakkal tűri az eseményeket.*

- Próbálok gyorsan dolgozni...
*mondja biztató mosollyal, mivel látja, hogy Caleb szenved... de perceken belül elmúlik majd minden fájdalma. Természetesen sokkal könnyebben menne a regenerálási folyamat, ha a sárkány benne lenne... de úgy látszik ez egy újabb probléma. Még nem volt olyanra eset, hogy a sárkány megtagadja az együttműködést. Ám egy nyugati sárkány igen kényes a mestere kilétére....
... Ahogy begyógyulnak a srácon a sebek, jómaga feláll és felsegíti Caleb-et is a földről*
- Gondolom, nem volt elég időd megismerkedni vele...
*int fejével a gyönyörű sárkány felé*
- Gyere... itt az ideje, hogy összebarátkozzatok. Nem kell félned tőle, amíg itt vagyok nem fog semmit sem tenni, amivel árthatna és reményeim szerint, miután elmegyek már elválaszthatatlanok lesztek...
*ahogy odaér a sárkányhoz, játékosan megpaskolja annak nyakát*
- Kicsit neheztel rád, amiért ilyen állapotban látott...

-Köszönöm.
*suttogja halkan Deimosnak. Furcsa ezt az oly régen elfeledett szót újra kimondani. De tudja, mostmár megteheti, sőt mostmár szükséges, hogy megtegye. Hálát érez, amikor végre begyógyulnak a sebei és az ős felsegíti őt. A fenséges sárkányra tekint, aki tényleg igazán gyönyörű és sugárzik róla a büszkeség.*
-Szóval nekem kell behódolnom neki?
*áll meg medöbbenten. Tudja, hogy immár sárkánymester, érzi. És piszkálja a büszkeségét, hogy neki kell összebarátkoznia a sárkánnyal. Ha a sárkánynak kell a mestere, akkor legyen képes szépen bocsánatot kérni, hogy majdnem megtámadta és megölte saját mesterét, mert egyébként nem lesznek túl jó viszonyban az biztos.
Megdöbbenten áll miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok forognak a fejében...*
~Azt már nem...~

- Ő nagyon büszke... és azzal, hogy te majdnem a halálodon voltál, mikor érted jött, megsértetted őt. Soha nem választ olyan mestert magának, aki gyenge, mert ő maga egyáltalán nem az. Viszont rosszul látod a helyzetet. Ő a társad és nem a kutyád.
*mondja feddő hangnemben*
- Veled egyenrangú fél... ha nem magasabb... hiszen mindent, amit tudni fogsz és az erődet is tőle kapod... tehát igen is jogos, hogy meg van sértődve... és neked kell az első lépést megtenned. Ha viszont nem tudod elfogadni, hogy nem parancsolgatsz, hanem egy társat tudsz magad mellett, akkor azt hiszem, hogy hamarosan az a végzeted beteljesülését fogja jelenteni. Meg kell tanulnod szeretni, csodálni és tisztelni őt... az életed múlik rajta. De minden érzésednek őszintének és becsületesnek kell lennie, mert ő ismer téged, beléd lát, hallja a gondolataidat, ahogyan én is... és ha őt megsérted, akkor engem is megsértesz, ezt meg gondolom, nem szeretnéd...

*Amikor Deimos beszélni kezd még csak szemeit forgatja, ám lassan átveszi a szemforgatás helyét a szem lesütése, és a szégyen érzete. Végiggondolja azt, amit Deimos mond és rájön, hogy teljesen igaza van.*
-Azt hiszem igazad lehet. Meg tudom őt érteni. És sem szeretnék magmanak olyan társat, akit úgy ismertem meg, hogy a halálán volt... Szóval neki van igaza. Csak nem tudom, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy megkedveljen és bízzon bennem...
*magában keresi a választ, hiszen azt már tudja, hogy ő és a sárkánya egy lélek, szinte ugyanazokkal a tulajdonságokkal és talán ugyanazokkal a gondolatokkal. Csakhogy most neki kell felhagynia a makacsságával és nem a sárkányának. Lenéz a lelke mélyére, ahol szinte érzi a sárkány tüzes haragját, átérzi a bizonytalanságát mesterét illetően és ugyanígy érzi azt a hűséget is, amelyet a sárkány táplálhatna iránta, ha kibékülnének. Mégis tehetetlennek érzi magát, de lassú léptekkel elindul a sárkány felé.*
-Sajnálom... *kezd el beszélni a sárkányhoz* tudom, hogy nem így kellett volna megismerkednünk, de érzem, hogy te és én együtt bármire képesek vagyunk... és ezt neked is érezned kell... kérlek.
*nyugtatja a sárkányt, ám az még mindig dühödtnek látszik és ezt Caleb is tisztán érzi.*

*Figyeli a jelenetet... nem igazán szeretne közbe szólni vagy tanácsot adni, mert ez olyan dolog, amit Calebnek egyedül kell elintéznie. Deimos egyelőre csak azért van jelen, hogy szemtanú legyen és természetesen azért, nehogy a sárkány megtámadja ismét a mesterét.*
- Nehéz visszaszerezni a bizalmat, amivel ide jött hozzád...
*jegyzi meg... miközben a sárkányt figyeli. Szemei és mély sötét tekintete számára sok mindent elárul, viszont most Calebnek kell kitárulkoznia a társa előtt, megnyitnia a szívét, hogy a sárkány elfogadja a szavait, amiket az imént mondott.
Mindeközben érzi, ahogyan saját társa körülfonja a lelkét... ők ketten a kezdetek óta együtt vannak... nem választották a másikat, így lettek teremtve és még soha nem volt egyetlen nézeteltérésük sem. A gondolataik és az érzelmeik egyformák, teljes összhangban élnek egymással*

-A bizalmat...
*suttogja halkan maga elé. Újra a lelkébe néz és rájön, hogy tényleg nem találja azt a bizalmat a sárkányban és magában is csak annak szikráját. Mit tegyen? Jó kérdés...*
Tudod... gyerekkoromban igazán jó környezetben nőttem fel, de... *mesélni kezd sárkányának, ezt érzi szükségesnek.* sajnos nem bíztam senkiben. A szüleim mindig megígértek mindent. "Megígérjük, hogy hamarosan otthon leszünk és játszunk veled" vagy "Persze, amint apád hazaér megyünk érted", de természetesen végül mindig metrón, busszal vagy gyalog jöttem haza. Ez később sem változott... nem bíztam az emberekben, hiszen vajon kiben lehet emgbízni, ha még a saját szüleimben sem? Így gondolkodtam... de most érzem... nem, tudom, hogy benned megbízhatok, mert te egy vagy velem...
*elcsuklik a hangja és felidézve a régi emlékeket egy eddig soha nem látott könnycsepp gurul le az arcán, majd álláról a földre hull.*

*Deimos nem feltétlenül ezt a fajta próbálkozást választotta volna egy ilyen természetű sárkánynál, de ismételten nem szól közbe. Talán ez is megfelelő mód arra, hogy elnyerje azt a bizonyos bizalmat társa felé, ha megmutatja neki a gyengeségét arra utalva, hogy nem szánakozik előtte és megfelelőnek tartja arra, hogy a legféltettebb emlékeit, érzéseit megossza vele.
A sárkány csak figyel, nem érti a könnyek jelentését, csak azt érzi, hogy társa elszomorodott és ez rá is hatással van. Orrával megböki Caleb vállát, Deimos tudja, hogy nem azért teszi, hogy vigasztalja az ifjú mestert, hanem hogy rávegye, hogy abbahagyja a sírást és a szomorkodást, mert ez az érzés nem tetszik neki, gyorsan el akarja felejteni.
De már az is haladás, hogy nem azzal akarja megszüntetni ezek intenzitását, hogy leharapja Caleb fejét. Talán tényleg jó úton haladnak*

*Ahogyan sárkánya megböki gazdája vállát leírhatatlan, örömteli érzés önti el a lelkét és testét egyaránt. Elmondani sem lehet azt az érzést, amikor a sárkány haragja enyhül gazdája ellen és bár tudja, hogy nem éppen a vigasztalás szándékából bökdösi őt a sárkány, mégis megvigasztalja Caleb szívét és a nem régen még oly közelinek tűnő emlék most meg sem történt távoli gondolatnak tűnt a sárkány közelsége miatt. Caleb arcán apró mosoly jelenik meg, amelyet sárkánya bár nem lát, mégis érez és ebben Caleb is biztos.
Egyenlőre nem akarja megérinteni őt vagy ráülni, odáig még korántsem jutottak el. Most valami mást kell csinálnia, amit a sárkányban is és magában is érez... azt a kapocs, ami összetartja őket. Hiszen érzéseik, gondolkodásuk mind megegyezik, és ugyanígy a személyiségük is.*
-Ha mi össze akarunk tartani, akkor azt hiszem mindkettőnknek le kellene kicsit adnia a makacsságából, mert így nem lesz könnyű. Biztosan magadtól is tudod, hogy gyönyörű vagy, a leggyönyörűbb sárkány, amelyet valaha is láttam és te is érzed azt a szeretet, ami bennem már csak a látványodtól is fellángolt és ha hasonlóképpen tudnánk emgbízni egymásban, akkor kiváló páros lennénk...
*ezek talán észérvek, de közben olyan dolgok is elhangoztak, amelyek mind Calebnek, mind a sárkánynak fontosak lehetnek. Caleb néhány lassú, de biztos lépéssel kerül közelebb a sárkányához. Hiszen pontosan érzékeli, hogy eme fenséges lény milyen közel tűri meg amgához Calebet.*

- Azt hiszem, rám már itt nincs szükség. Caleb, ha végleg elástátok a csatabárdot és úgy érzed, hogy teljes valóddal megfelelsz a sárkánymesterek elveinek, akkor keress fel engem, abban az esetben, ha kérdéseid lennének, amikre a sárkányod nem tudja a válaszokat. Mielőtt megkérdeznéd, hogy honnan fogod tudni, hogy merre vagyok... elmondom, hogy a közted és köztem lévő kapocs által mindig érezni fogod a jelenlétemet, bárhol is legyek. Ahogyan a sárkányodét is, ha esetleg szabadon repül majd.
*elmosolyodik és odalépdel a tökéletes lényhez. Megsimogatja annak hatalmas fejét és egy kis csemegét ad neki*
- Hamarosan találkozunk, barátom...
*suttogja a sárkánynak, majd Calebre kacsintva felölti a benne lakozó fekete sárkány alakját, hogy a magasba emelkedve lassan egy apró ponttá zsugorodjék Caleb látóterében, és a jeges levegő, ami abban a magasságban van, ahová érkezett, kitisztítsa a tüdejét, míg haza nem ér*

-Rendben, Deimos. Mindent köszönök!
*figyeli ahogy a fekete sárkány eltűnik a szeme elől, majd újra saját sárkányát figyeli. Ahogy közelebb kerül hozzá egy név jelenik meg a gondolataiban: Saphira.*
-Ó, szóval te kislány lennél. *mondja mosolyogva* természetesen ez nem baj, sőt... örülök neki. *kacsint a sárkányára, majd Saphira is közeledik hozzá és végre végigsimíthat a pikkelyes, mégis sima nyakon. A pikkelyei úgy csillognak, mintha tényleg igazi zafírből készültek volna, de hiszen még a nevét is színéről kapta.*
Talán ezt a repülés dolgot nekünk is ki kellene próbálni, mit szólsz? Persze még nem egy testben, először inkább együtt... nem rohanok sehová.
*Saphira igazán segítőkésznek tűnik, mivel gyorsan úgy áll be, hogy Caleb a hátára ülhessen.*
Aranyos vagy kislány. *paskolja meg a nyakát, majd felmászik a sárkány hátára, aki ezután csapkodni kezd szárnyaival.
"Kapaszkodj" üzeni neki gondolatban Saphira, majd a magasba emelkednek elhagyva az erdőt.*

*Nem valami szép ez a nap... hajnal óta szakad az eső és odafönn a Mennyek Országában fel van bolydulva mindenki. A szerfánok a kastélyban tevékenykednek, próbálják megjósolni, hogy mi fog következni, ami nagyobb hatással lesz mindenkire... a harcosok pedig démonokkal küzdenek... mióta felbomlott a síkok közötti egyensúly.
Leito is folyton véresen jön haza, Angeli már kezdi megszokni valahogyan ezt a helyzetet, de Aya számára még mindig gyomorfelkavaró... Így aztán úgy döntött, hogy egy kis magányra van szüksége, legalább is a tilalom ellenére eltűnni otthonról. Teljesen minden, hogy hová... a lényeg, hogy ne odafönt legyen.
Nos, így jutott Mendalba... a démoni erdőbe, amit annyira kedvel. Veszélyek ezrei lesnek rá, és az egész olyan számára, mint egy játszótér... figyelni arra, hogy mikor ki csap le... melyik fa vagy különleges lény óhajtja a vérét venni, esetleg hol jelenik meg egy-egy démon... no persze, nem mindegyikkel szemben van esélye, de eddig szerencséje volt és lassan kezdi megszokni azt is, hogy a szakadó esőben a látását kevésbé használhatja, így a többi érzékszervére kell hagyatkoznia, lévén, hogy tejfehér köd kúszik a fák között.
Egy kis pihenő erejéig egy kimagasló sziklára száll... innen nézve olyan az alant elterülő erdő, mintha vattacukor lenne, a köd miatt... semmit sem látni belőle csak a fehérséget*

*Mendal... különös hely ez, nem is tudja miért vetődött erre. Annyi azonban bizonyos, hogy most már itt van. Sonja mély benyomást tett rá, így remélte ha már a barlangjánál nem találta a nőt majd itt sikerrel jár... illetve Damgel többi helyeit már végigjárta, ez volt az utolsó hely. Niveus az erdő felett szárnyalt, még véletlenül sem akarta démonokhoz vinni szeretett társát, sokkal nyugodtabb a tudattal ha a sárkány odafent szárnyal amíg ő idelent kóvályog. Az elburjánzott ösvények megjárta után visszafordul… távozni készül és már épp szólítaná is a sárkányt mikor egy fiatal lányt vesz észre… nem úgy tűnik mint aki idevaló lenne… sőt… ha érzései nem csalnak, a lány egy azok közül ami ő valaha, nem is olyan régen volt. Egy angyal.*
- Szia… ne haragudj hogy megzavarlak, de nem vesztél el igaz? Nem jó itt egy angyalnak.

*Már egy ideje tudja, hogy van valaki a közelben, ezért várt és figyelt. Démonnak démon az illető de van benne valami furcsa és megnyugtató, ami miatt úgy döntött, hogy nem kell aggódnia. Így hát bevárta a pillanatot, hogy a démon rá találjon, mert kíváncsi rá. A sárkányt még nem vette észre.
Szomorú szemeivel a férfira pillant*
- Nem... nem vesztem el... jobban ismerem ezt a helyet a saját tenyeremnél is.
*válaszol halkan és reméli, hogy az eső nem nyomja el a hangját, így szavai eljutottak a démonhoz*
- És te...? Nem úgy nézel ki, mint aki puszta szórakozásból mászkál a szakadó esőben, démon!
*nem sértésnek szánja a jelzőt, de ami a szívén az a száján... ezért már többször került bajba. Az azonban meglepő, hogy szerfánként nem látta előre ennek a különös idegennek az eljövetelét és a találkozásukat*

~Démon~
*Milyen furcsa is még e szó számára, hogy angyal léte elveszett a semmiben, és a hozzá nem értők egyszerű démonnak titulálják. Fáj a szívének, de a lány nem tudhatja mi is ő így nem veszi magára. Egy kevésbé esőáztatta hely felé int, jelezvén a lánynak, hogy ott talán könnyebb lenne folytatni.*
- Nem vagyok démon... illetve nem olyan amilyennek gondolsz. Nem is olyan régen még én is angyal voltam gyermekem, most már sárkánymester vagyok, nem tudom ismersz e bennünket. Ha felnézel láthatod szárnyalni a barátom. A neve Niveus.

- Hallotta pletykákat sárkánymesterekről otthon... a sanctelek mindig jól informáltak és lévén, hogy a házunk képezi sokszor a központot a harcosoknak, így hozzám is eljutott a nevetek, bár nem hittem, hogy valóban léteztek... Sárkányok, huh?
*mondja miközben Niveus röptét figyeli*
- Szóval angyal voltál... gondolom harcos, mert ki másból lenne démon? Mert akkor is az vagy, ha nem érzed magad annak... a teremtőd, Deimos, ha jól tudom... egy a régi ősök közül, akik a gonoszságból születtek, mint Lilith és Hannah... vagy ott volt még Phileus, Éaron... Zeldien és a többi és a többi. Nem volt valami szép haláluk, ugye tudod? És a te kedves ősöd is szépen gyilkolta a testvéreit. De ki merné felróni ezt egy ősnek, nem igaz?
*szerfánként lehetősége van bepillantani a múltba és a jövőbe is... és egyik kedvenc témája az ősök régi élete és halála, mert sokat lehet belőlük tanulni*

- Deimos megváltozott. Mindenki változhat... ott van nektek Ceres... Lilith szolgálója volt, démon mert az ősanya nem hagyta angyalként, átformálta. Most angyal lehet és valljuk be nem végzi rosszul a dolgát. Deimos megbékélt azt hiszem ha lehet így mondani. Megjelenik és segít ha szükség van rá... és ahogy hallottam szeret is. Vagy csak a múlt csatáit idézed? Az eljövendő nem érdekes mert a halál árnyai ragadtak magukkal? Különös... remélem nem látsz mindent ilyen zorddul. A múlt hibáiból okkulni kell, nem felróni azokat.

- Cerest igazán nem viszonyíthatod Deiomoshoz... ő nem gyilkolt és nem fürdött vérben szórakozásból... ő démonként is angyal volt, soha nem tett semmit amit fel lehetne írni a számlájára.
*szögezi le*
- És igazad van abban, hogy a démonok is képesek változni. De fel nem foghatom, hogy egy angyal hogyan képes feladni a tisztaságát azért, hogy démon legyen?! Nem tagadom, biztos jó mulatság sárkányokkal repülni meg ilyesmi... de a halál után az út ki van jelölve és nem azért, hogy letérjünk róla egy kis móka kedvéért, nem gondolod? Ezt neked igazán értened kellene, hiszen ahogy látom, megéltél már sok mindent a fivéreddel... Nade, mielőtt félre értenél, másképp teszem fel a kérdést. Sárkánymesterként hogyan szolgálod az élet szépségét?

- Nem igazán értem miért kellene számot adnom a tetteimről... főképp miután csak azt érted s látod amit akarsz beszélhetek akkor sem nézel rám másként. Felébredt bennünk, nem kérdezte meg senki akarjuk-e. Erre vagyunk hivatottak, ha másképp lenne nem történhetett volna meg. Úgy látszik, angyalként megszolgáltuk a magunkét. Sárkánymesterekként őrizzük a békét, a csendet, azt a nyugalmat melyet e szent lények között érezhet mindenki aki erre hivatott.