*Ereiben pezseg az izgalom, mert el sem tudja képzelni mi vár rá az ajtó, mögött, majd mikor az kinyílik elakad a szava* - Húúh... *néz elképedve a kapukra és Valcanra felváltva* - Ez, az aminek gondolom? Neem, nem lehet az. *feleli meg a saját kérdését* Vagy az? *néz hitetlenkedve Valcanra, majd közelebb lép a kapukhoz és megáll a kettő között, onnan néz vissza a démonra*

- Nem ez nem az, aminek gondolod. Ez csupán két díszes kapu, amik mögött egyetlen nagy, hatalmas bálterem áll... Annyi csupán a funkciójuk, hogy a vendég, aki meg van hívva az eseményre, megáll előttük... megnézi őket, aztán eldönti, hogy melyik kapun lép be. Aki a feketét választja az a mi oldalunkhoz húz, aki a fehéret, az az angyalokhoz. Ennek a halandó világban volt szerepe még az 1700-as években. Most már semmi jelentőségük nincsen... csupán a szórakozás kedvéért lett csinálva, de nekem tetszettek, szóval megtartottam őket. Mert ugye elég sokat voltam halandók között, úgyhogy valamilyen módon be kellett épülni az ő világukba.
*magyarázza semleges hangon*
- Azért van ez idelent elzárva mindentől, mert már nem veszem hasznát...

- Szóval azt mondod... *sétál az angyalos kapu elé, ami valamilyen megmagyarázhattalan okból most jobban vonnza mint a másik. Talán azért, mert tiltott dolog lenne azon belépni és őt mindig is vonzották a tiltott dolgok. Pontosabban, számára nem léteznek tiltott dolgok, akárki is mondja.* hogyha ezen én most belépek, egy bálterembe jutok? Ennyi az egész? *csalódott arckifejezéssel az arcán simít végig az angyalokon a kapun amik párszor meglibbentik kőszárnyaikat mintha pár pillanatig életet lehelt volna beléjük az érintés.*

- Az emberek világa egyszerű... dehát ezt neked jobban kellene tudnod... te nem is olyan rég még az voltál. De menj csak be... szerintem tetszeni fog az is, ami odabent vár rád...
*és hogy megelőzze Katrinát,jómaga belép a bálterembe a fekete kapun. Odabent egy hatalmas csarnok várja őket, aminek közepén egy griff szobra áll... vagyis inkább ágaskodik.*
- A griffek az angyalok kedvencei voltak régebben... amíg meg nem jelentek a lionderek... a szárnyas oroszlánok, akik kitúrták őket. És mivel nagyon büszke lények, inkább megtagadták az angyalok társaságát és azok hívásait, így manapság már alig lehet őket látni. Ez a griff az én jó barátom... kivételes példány, mivel démon társa lett... és ennek következtében kővé vált. Csak akkor éled fel, amikor én szólítom őt...

*Ő a fehér kapun lép be -már azért se alapon- de persze ugyanoda jut mint Valcan. Azért eljátszadozik a gondolattal hogy mi lett volna ha... milyen lehet a mennyország, olyan-e mint a mesékbek amiket gyermekként hallott, mikor ember volt. Nem mintha hiányozna neki hogy nem oda került, csak a lelkiismeret motoz benne valamennyire, hiszen az egyetlen személy akit szeretett a családjában, a nagynénje a lelkére kötötte mikor elváltak, hogy úgy éljen hogy a mennyekbe kerüljön. Hát ez nem jött össze. Amint meglátja Valcant a kapu másik oldalára érve akarattal kiveri fejéből ezeket a gondolatokat, hiszen ha a mennybe került volna, sosem ismerte meg volna őt. A férfi elé sétál, maga köré vonja Valcan karjait és elgondolkodva hallgatja a történetet.*
- Szólítsd most... kérlek. *kérleli kedvesét szorosan hozzábújva és képzeletében már életre is kelt a hatalmas szobor*

- Valahogy gondoltam, hogy erre fogsz kérni... mert olyan telhetetlen vagy! De rendben, legyen... amúgy is régen találkoztunk már...
*ad egy csókot Katrina arcára, majd rég elfeledett nyelven szól a griffhez. Eleinte semmi nem történik... mintha csak átverés lett volna az egész mese, amit leadott... Már-már várja, hogy Katrina gúnyosan megjegyezzen valamit, ám ekkor megreccsen valami...
A szobron repedések futnak végig, majd látni ehet, ahogyan a szemei borostyán sárgává vállnak és pislog egyet... utána leperegnek megrázza magát és felrikolt a griffek szokott hangján, ami egy ilyen csarnokban igen csak visszhangzik és eléggé éles ahhoz, hogy a bálterem faláról lehulljon a vakolat. Ám ez mit sem számít, amikor a griff kitárja a szárnyait és megrázza magát, hiszen hosszú álomból ébredt fel... Aztán a szemeit Valcanra szegezi... odamegy hozzájuk és beleszimatol Katrina hajába*
- Na? Tetszik?
*kérdezi a nőt, miközben kinyúl, hogy megsimogassa a hatalmas lényt*

* Már tényleg azon van hogy szóvá tegye Valcannak a semmit, aztán pedig nem győz csodálkozni mikor a lény életre kell. Füleire kell tapasztania kezeit mikor a griff felrikolt mert bántja a hang éllessége, de rögtön elneveti magát ahogy a lény a hajába szagol* - Nagyon! *felel a kérdésre és ő is a griff felé nyúl*

- Örülök neki, úgy látszik neki is tetszel... viszont feleannyira sem, mint nekem... szóval... élvezzétek ki egymás társaságát, amíg én eltűnök egy kis időre... mert utána nem engedlek el magam mellől egyetlen másodpercre sem... mert olyannyira csábító a hálószobánkban lévő ágy...
*suttogja Katrina fülébe a szavakat, majd a griffhez szól... kérve őt, hogy vigyázzon kedvesére, míg ő távol van*
- De most mennem kell... úgy látszik, hogy hamarosan minden megoldódik Scholomance-ban, utána kell járnom pár dolognak. Remélem, hogy megbocsátasz nekem...
*végigsimít Katrina arcán, majd egy kacsintás után eltűnik, biztos abban, hogy jól fogja érezni magát a hölgyemény a griff társaságában*

*Mikor felébred már egyedül van a hatalmas szobában. Felül az ágyon és összeszedi gondolatait. Újra átéli az előző éjszaka történteket. Elvigyorodik. Nagyot nyújtózik, majd az erkélyhez sétál. A nap már lemenőben van, mindent bearanyoz maga körül. Hirtelen ötlettől vezérelve kiugrik az erkélyen, egyenesen egy hókupac közepébe. Kecsesen kiegyenesedik, majd sétálni indul a birtokon. Ahogy lépked egyre nyomasztóbbnak érzi ezt a helyet. Hiányzik neki a magány. Eltervezi, hogy pár napig csak kóborol, nem tér vissza Constantine-hez. Egyre jobban elmerül gondolatai kusza hálójában.*

*Szokás szerint Dayna után takarított, aki már megint kortalanokat akart megrontani.. bár, az már tényleg kérdéses, hogy mi okozhatna nagyobb káoszt a felbomlott síkoknál? Azonban erre inkább nem remél választ, ugyanis ha drága teremtményén múlik, ő megtalálja erre a rejtélyre a választ. És még csak várni sem kell rá.
Érzi a vérét.. jobban mondva Constantine-ét. De mégse ez övé. Ez valami.. érdekes jelenség. Ösztönszerűen követi leszármazottjának jelenlétét, már ha érzékei valóban nem csalnak. És igen, valóban Constantine teremtett síkjára tévedt. Meglepődni már jó pár ezer éve elfelejtett, így most se vált ki belőle a látvány semmilyen érdekes jelenséget.*
- Ophelia. *mosolyog rá az idegen nőre, aki előtt megjelent. pedig egy másodperce még a közelében sem volt, mégis tudja, ismeri őt. Reméli, azért nem hordoz a jelenlétével együtt egy szívinfarktust, mert ez egy csöppet kellemetlen lenne.*

*Összerezzen, a kitörni készülő sikolyát szerencsére még időben lenyeli. Felölti megszokott fapofáját és felnéz az idegenre. Tetőtől-talpig vigiméri, gúnyos mosolyra húzza a száját, majd nem épp kedvesen odaveti.*
-Nem vagyok ismerkedős hangultban, kopj le.
*Azzal hátat fordít és az ellenkező irányba indul el. Gondolatai Constantine felé kanyarodnak.*

*Oké, mégis csak van olyan, ami meg tudja lepni. Nem örül, hogy ezzel kell kezdenie, de megállítja Opheliát és kényszeríti, hogy ránézzen. Amíg ez nem történik meg, egy szó se jön ki a torkán.*
- Úgy hiszem, nem tudod, ki vagyok, Ophelia. *nem az a bekeményítek-mert-feletted-állok típus, de Cone elvárja a tiszteletet, az ilyenektől pláne.*
- A nevem Cone. *mondja határozottan. Vajon mondd majd ez a név valamit a kissé őrült démonkának? Ahogy az arcát elnézni nem, nem igazán hisz benne. Hát jó, nézzük a kettes csapót.*
- Constantine mester vagyok. *hátha így felfogja a drága, hogy sürgősen változtasson magán, és már nincs is probléma. Csupán a tisztelet aprócska szikrájának a magja is elég, nem maximalista. De vele nem beszélhetnek úgy, mint egy takarítóval. Főleg, hogy ha kedve tartaná, akaratára elhagyná Ophelia testét a démoni élet. Persze, felesleges ezzel kezdeni. ha idáig el kelle fajulnia a dolgoknak, az már rég nem lenne helyénvaló.*

*Szemeit forgatja.*
-Nézd, mint említettem nem vagyok ma ismerkedős hangulatomban, ebből pedig az következik, hogy nem érdekel ki vagy. Felőlem lehetsz az új antikrisztus is, ma akkor sem érdekelsz. Lennél kedves és békén hagynál? Add meg a számod majd felhívlak... *Gúnyolódik. Kezdi idegesíteni ez a Cone.*
-Akkor viszlát. Talán legközelebb husi. *Kacsint, kikerüli és elindul az erdő mélye felé.*

*Nyugodt, teljes mértékben. Miért is ne lenne? Hát, akkor jöhet a b) terv, ami ugyan kissé határozottabb, de eredményre törőbb.*
- Az én vérem folyik a satnya kis testedben, Ophelia. Ha azt mondom, állj... *amint kimondta a szót, a démonnak földbe gyökereznek a lábai. Szó szerint.* ...akkor megállsz. Ha pedig azt mondom, fordulj meg... *Opheliának meg kell fordulnia* ...akkor megfordulsz. *nem örül, hogy egy ilyen régi barbár trükköt kellett bevetnie, de első generációs, tehát nyugodtan élhet a joggal, hogy használja az ehhez tartozó erőket.*
- Úgy látszik, nem értettél meg. Nem érdekel, hogy nincs kedved ismerkedni. Jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy megérdemled a démon megnevezést. Bizonyíts! *muszáj lesz bebizonyítania a lánynak, ugyanis Cone igen erősen ráparancsolt. Meglendíti a karját, mire egy harcos jelenik meg. A faja és származása ismeretlen a lány előtt. Fekete ruhában indul meg a lány felé, az arcát is maszk fedi, és valamivel magasabb szinten áll, mint Ophelia.*

*Nem lepődik meg, amikor Cone egyetlen szavára megtorpan, sőt akkor sem amikor megfordul. Nagyon is tisztában van a démon rangjával. Annak ellenére akarta lerázni, hogy tudja kivel áll szemben. De legyen, ha már ennyire rámenős, majd elmegy a kedve, ha megtudja milyen is amikor nincs kedve ismerkedni. Mikor még megpillantja a teremtményt, amit a démon küldött rá villámló tekintettel ránéz.*
-Nem szeretem ha valaki rámerőlteti az akaratát és nem tűröm el. Ezért még megfizetsz. Mindig tartom a szavam.
*Nem tud mást tenni, harcolnia kell. Tüzet gyójt a démon előtt, hátha attól megtorpan, de téved, úgy sétál át rajta, mintha ez neki természetes lenne. Nagyot sóhajt. Tényleg muszáj lesz komolyan vennie ezt az izét.*
~Akkor lássuk mi van a maszkod alatt, te kis dög.~
*Felölti a környezete alakját. A lény egyetlen pillanatra elbizonytalanodik, míg megállapodik a tekintete Ophelián. Ezt kihasználva ezüst karmok tűnnek elő a semmiből és végighasítját a sötét alak hátát, majd egy karmolással leszakítják róla a maszkot. Egy fekete, eltorzult arc tárul a lány elé, borostyánsárgán izzó szempárral. A torzszülött kivont pengékkel, futva indul meg felé. Egy pillanatig nem tudja mit tegyen, aztán eszébe jut egy kissé lehetetlennek tűnő ötlet. Nem tudja, hogy képes-e rá, de inkább kockáztat, minthogy ez a felfuvalkodott hólyag lássa a halálát. A földből acélindák törnek elő és körülfonják a szörnyeteg testét, mire kiszabadulna belőlük már Ophelia ledíti is a tőrt a szíve felé. Szinte felnyársalja az éles pengével, majd tűzbe borítja a lény testét, remélve, hogy ha sérülése van elég a dög.*

*Ha nem Cone kölcsönözné az erejét a dögnek, már bizonyára halott lenne.*
- Te nekem nem tartozol semmivel. Legfeljebb tisztelettel. És kettőnk közül az én szavam dönt. *szemei elvörösödnek, körülötte az egész terem sűrű sötétségbe borul, hogy Ophelia még csak az orráig se lássan. A dög, jobban mondva a lény ismét támad Ophelia felé. Két kézből négy lesz, mindegyikbe egy-egy karddal. A célja egy valami: felaprítsa a drágaságot.*
- Én nem foglak az ágyamba vinni, és így kell tisztelned. *kihalászta a lány gondolataiból a szükséged adatokat, ezért képes egy kis felvilágosítást adni.*

*Nem tud sok mindent tenni, mivel támadni nincs ideje. Védekezik. Kézzel-lábbal, indákkal, tőrrel, mindennel ami csak van. Eszébe jut valami. Felölti Cone alakját, hátha ettől a lény megzavarodik és odasétál a démon mellé.*

*A lény ugyan megtorpan, de nem hülye. Ophelia jellege és ereje meg sem közelíti Cone-ét. Így a lény továbbtámad a lány felé. Teste mintegy spontán öngyulladás szerűen lángokba borul, de ez nem árt neki... ezzel is csak ellenfelét akarja továbbsebezni.*
- Feladod? *kérdezi Cone-t közel sem annyira flegmatikus stílusban, mint Ophelia. Neki tényleg nem az a célja, hogy görény legyen, és megmutassa ki az úr.. na jó, utóbbi talán egy kicsit. Még Daynától sem tűri meg ezt a hangot, pedig az a nő sok mindenre képes, de a tisztelet fogalmát még képes felfogni.*

~Francba. Ez nem jött össze.~
*Védekezik kézzel-lábban a lény támadásai ellen.*
-Sosem adom fel.*Ordítja Cone-nak.*
*Tőreivel sorozatosan sebeket ejt a szörnyetegen, igaz közben Ő is szerez párat. Kezdi megunni a harcot. Felkapaszkodik egy hatalmas fa tetejére és elrejtőzik a lombok között. A fa törzse köré pénsélt von, így a lény nem tud felmászni rajta.*
-Én innen nem megyek le. Fáradt vagyok most a harcoláshoz és kedvem sincs, ugyanúgy, mint veled ismerkedni. Talán legközelebb több szerencséd lesz. *A démonra kacsint és köddé válik.*

*A házában fekszik a fotelben... mit házában? Villájában... a villában, amelyet ő maga hozott létre magának... a közelében nincsenek démonok, társasága kevés. De nincs is rá szüksége. Hiszen a villa a semmi közepén fekszik, odakinnt még a levegő is vörös, a föld fekete színű. A villa is ezekben a színekben pompázik.
Nem messze tőle, a falhoz árnyak fogják szolgáját, Aurelt. Igen, szerzett magának egy angyalt... gyorsan eintézte magának, amint szétnyíltak a síkok. Nem volt mire várnia, szüksége volt egyre. Egy darabig kereste a mestere, sőt ő is próbálta hívni mesterét, de ez természetesen sikertelen volt. Falcon egy pillantást vet a szerencsétlen angyalra, majd megszólítja...*
-Kezdesz unalmas lenni... majd 4 hónapja vagy mellettem és még mindig próbálkozol. Annak örülök, hogy a teleportálással már nem foglalkozol... a szárnyaid meg... már nem igazán vannak.
*igen, egy alkalommal már megkopasztotta őt...*