-Nos...*gondolkodó fej*
ahogy a szép hölgy óhajtja. Ne akarlak én agyon nyomni.*vigyorog kedvesen Bellára. Ilyen hátsó szándákai azért tényleg nem voltak.*

-Hát ne is! Az agyonnyomás az én szakterületem. *büszke mosoly, közben visszafekszik eredeti helyzetébe.*
-Szólj, ha hazaszeretnél menni. Mert nekem aztán teljesen mindegy, hogy itt fekszem vagy otthon.

Hm... itt megfázol nekem, aztán teljesen használhatatlan vagy.*ölt nyelvet Bellára, majd újra ráfekszik. Aztán eltűnik vele.*

*Ide jött relaxálni kb 4 napja... már ideje volt félrevonulni. Eléggé bent ül, a fal mellett, hátát a hideg kőnek döntve. Sinistra szerencsére most békénhagyja ebben a pár napban, még csak ostoba kérdésekkel sem nyaggatja... úgy látszik, érzi, hogy most ebben nem lenne partner Maya...*

*A barlang belsejéből sétál kifelé, lépteni nesztelenek, tekintete üresen sötét, arcán semmilyen érzelem. Éppen a pókhölgytől jött, akivel egy kis beszélni valója akadt. Higgadtsága ellenére, gondolatai még mindig ostromolják. Az, hogy lélekkínzó lett belőle, nehezen feldolgozható tény számára, hiszen olyan rövid idő telt el azóta, hogy démon lett... és most hirtelen egyből egy másik életforma, szokás... hatalom. Megtorpan, amint az egyik oldaljáratból ismerős aurát érez. Lassan fordítja oldalra a fejét, szemeivel mesterét... vagyis, exmesterét keresve. Eltelik egy kis idő, mire megpillantja teljes valójában, hiszen itt az árnyékok könnyen megtévesztik még az olyan lényeket is, mint ő... *
- Maya...
*suttogja maga elé a nevet, ha más lenne, akkor most összeszorulna a szíve, de jelenleg nem érez semmit, csak ürességet... *

*Nem néz fel, továbbra is csukva van a szeme. Így jobbak az érzékei is, főleg, hogy most muszáj higgadtan gondolkodnia, nem szabad, hogy elengedje magát.*
- Üdv Zandler. *Válaszol halkan, de érthetően, többet nem mond. Nehezére esik beszélnie egykori tanítványával... fáj neki, hogy már nem az ő vére. Sajnos, egyik porcikája sem kívánja Zandlert, amiatt, mert lélekkínzó lett... Pedig nagyon is hiányzik neki...*

*Nem nagyon tudja, hogy mit kellene mondania. Érzi, hogy a démon nem szívesen an a közelében, de meg tudja érteni. Mindenkiből ezt az érzést váltja ki lénye által... Ezért nem is megy közelebb, megtartja a tisztes távolságot*
- Ne haragudj rám azért, amit tettem... mostanában minden olyan zavaros, de mentséget nem keresek... remélem, hogy azért nem gyűlölsz.

- Dehogy gyűlöllek, Zandler. *Próbálja mérsékelni a hangját. Most legszivesebben felállna és megölelné, de valamilyen szinten tart tőle.*
- Nem tehetsz semmiről... nincs okod bocsánatot kérni. *Még mindig halkan beszél, de legalább már ránéz Zandlerre. Egy kiváló tanítvány volt, egy kiváló démon lehetett volna... arca alig észrevehetően megrándul.*

*megjelenik egy gyenge mosoly az arcán, az egyedüli, akit sosem akart megbántani, az Maya volt... de minden változik, és tudja jól, hogy lélekkínzóként már semmi sem lesz olyan, mint eddig volt. A feladata vagy más néven a szerepköre is teljesen más... és a közeg is, amiben mozog.*
- Mindenesetre, örülök, hogy nem esett bajod az elmúlt időkben. Sok démon és angyal vesztette halálát a síkok szakadása miatt...

- Angyalokért nem kár, viszont a démonoknál sem baj, ha a gyengébbek hullanak. *Kegyetlennek is hangozhat, de nem érdekli különösebben, hogy ki hal meg. Ha számára fontos, azt megérezné.*
- Hogy érzed magad? Remélem sikerül megszoknod az új életed...

- Gyorsan beletanul az ember ebbe a szakmába, ha lehet így mondani. Az első pillanattól kezdve megvan a hatalmam és a tudás, ami ezzel együtt jár, tehát nincs nehéz dolgom. Már kezdem azt is megszokni, hogy vagy gyűlölnek vagy félnek tőlem... de idővel úgy is elenyészik minden ilyesmi, és nem fog érdekelni.

*Feláll és Zandlerhez sétál. Belenéz a szemébe, de nem akar sokáig mellette lenni, lehet, hogy hozzászokik, de mégis csak új a "szakmában". Elmosolyodik és megsimítja az arcát.*
- Csak ügyesen... viszlát, Zandler. *Majd lehajtja a fejét és eltűnik.*