Egy hatalmas csarnok, melynek falai csontból készültek. Folyton gyarapszik, hiszen minden megölt lény csontváza építő elemként jelenik meg. Különböző fajok ismerhetők fel, mutatva a lamiák erejét. Mindegyik maradvány képes kilépni helyéről, ha a démon úgy akarja, és szolgálja őt, de csak a kastélyon belül.

*Alig hiszi el, hogy csak pár nap telt el azóta, hogy visszatért a családjához. Mintha az elmúlt évszázadokat velük töltötte volna. Természetesen ez annak volt köszönhető, hogy remek fogadtatásban részesült és csak egyszer hangzott el a megtérült bárányka kifejezés, amit felé használtak, azt is csak Hannah ejtette meg, de neki szabad mindent.
Most, hogy lassan lenyugszik a Nap felébredt a kastélyban kialakított lakosztályában és úgy gondolta, talán egy kis ital nem árthat meg. Ezért kócos hajjal, kigombolt selyeminggel és egy kopott farmerban (ami egyáltalán nem a szokott stílusát tükrözi) lecsattog a csarnokba, hogy miután helyet foglalt a kényelmes kanapén, csak várnia kelljen az egyik árnyszolgára, akit az alsóbb szinteken tárolt vérért idézett meg.
Miután megérkezett az ital, trükkös mozdulattal megszabadul a palack dugójától élvezettel kitöltve a vörös nedűt egy kristálypohárba, majd mint a jó bort... először csak lágyan megízleli, ujjai között megforgatva párszor az eszközt, aztán lehunyt szemmel hagyja, hogy egy nagyobb korty magával ragadja őt...*

*A kristálypohárba kitöltött vér, vörösen izzik, egyre kívánatosabbá téve magát a lamia számára. A kastélyból ritkán ereszi ki hatalmát… jobban szeret a sivár némaságba burkolózva éli családja tagjai között… nincsenek sokan – sosem voltak – mégis mintha csak egy testvéris alá tartoznának. Bíboros ajkaihoz emeli a poharat ám megzavarják… társa, testvére érkezik s ő elnézi magának a férfit. Lassú léptekkel érkezik a csarnokba, ahol ajkait mosolyra húzza.*
- Szép estét… és persze, egészségedre.
*Azzal végre belekortyol a vérbe.. kiélvezi az ízét, csak így van értelme...minden percét élvezni kell amíg a szájában tarthatja és amint lecsúszik a torkán kellemesen bizsergető érzést hagy maga után.*
- Csatlakozhatom?
*Kérdi egy töredéknyi másodperccel később, miután lenyelte a kortyot. A lágy anyagú felsőre és az alóla kivillanó vállakra lágyan omlik a dús, barna haj… a hosszú szoknya finom ívben követi a nő kecses lépteit, amint a kanapéhoz sétál.*

*Nem kell kinyitnia a szemeit ahhoz, hogy tudja kedves húga, Satin óhajt csatlakozni hozzá. A hangját bármikor bármilyen körülmények között felismerné, még akkor is, ha éppen a vér iránti imádatának pillanataiban hallja. Ajkai mosolyra húzódnak*
- Csak nyugodtan, hercegnőm.
*még nagyvonalúan meg is mutatja, hogy hova szeretné, ha ülne a testvére... közvetlenül Zephyros mellé természetesen...
Akaratlanul is kinyitja a szemeit, amikor a nő illatát megérzi egy lágy szellő óhatatlan "munkája" által, amit a robosztus épület valamelyik kinyíló ajtaja okozott. Nem kell csalódnia a látványban és egyáltalán nem leplezi sóvárgó pillantását, ahogyan végigméri Satint.*
- Sosem tudom megunni a szépségedet, még akkor sem, ha minden nap minden percét veled tölteném...
*egy kedves, de tőle megszokott bókkal helyettesíti az illendő köszöntést, majd a hatás kedvéért még ki is nyújtja hívogatóan a kezét a démonnő felé és sürgetve int neki, hogy üljön le... mintha nem tudna a közelsége nélkül megnyugodni... *

*Nem szól semmit, még helyet nem foglal, közvetlenül a másik mellett... akkor aztán a bíbor ajkaik szóra nyílnak.*
- Szavaid most is sziporkázóak, mint mindig drága Zephyros.
*Ajkai szelíd mosolyra húzódnak. Hiányzott neki a férfi, annak közelsége, érintése, pillantása egyetlen hangja mely mint a selyem simított végig testén ahányszor csak beszélni kezdett. Persze nem tette szóvá Zephyros távolmaradását, nem kérdezte merre is járt a másik. Mintha mindig is mellette, mellettük lett volna. Nincs joga felróni, s nem is akaja, akkor meg miért tenné szóvá.*
- Jó, hogy újra itt vagy... már kezdtél hiányozni.
*Színpadias sóhaj kíséretében emeli ajkaihoz a poharat, hogy újabb korty vért nyelhessen.*

*Kedvesen felnevet a szavak hallatán, majd egy lopott, de annál érzékibb simítással válaszol. Ahogy megérinti Satin arcát megrohanják az emlékek, amiket maga mögött hagyott, mikor elment innen... éppen ezért ujjai játékosan tovább siklanak a nő nyakára, vállára... de nem lejjebb. Inkább visszatér a poharához, amit teljesen kiürít.*
- Az a lényeg, hogy most már nem óhajtom elhagyni a családomat, tehát nem kell a továbbiakban a hiányomtól szenvedned, kedvesem.
*suttogja csibészes mosollyal, miközben képtelen levenni a tekintetét a démonról.*
- Bár úgy vettem észre, hogy nem kellett egyikőtöknek sem nélkülöznie a szép szavakat, míg távol voltam. Sok újoncot véltem felfedezni a kastélyban, akik bizonyára kielégítették minden vágyaitokat... legalább is remélem.

*Halk sóhaj szakad fel a tüdőből az érintés nyomán... ézékiség, fájdalom mégis boldog vágyakozás sarjad testében. Töredéknyi ideig lehunyja szemhéját. Hosszú s dús szempillái finoman érintik meg arcát. Mikor újra kinyitja szemeit, Zephyros léketükreibe fúrja pillantását.*
- Hiszen ismersz. Bármennyire is szeretem a családot, ritkán üdvözítem az újakat. No meg persze riktán mutatkozom a kastélyon kívül.. az újak kalandvágyók. Én már megbékéltem. Ne ostorozz megbújó vágyakat s szenvedélyt. De hagyjuk is a kósza vágyakat... Drága Zephyros mi ez a ruha e stílus? Hol van a jól ismert elegancia?

- Hát ennyire szembetűnő?
*kérdezi öltözékére, persze tisztában van azzal, hogy a lakosztályát elhagyva még senki nem látta őt ilyen lezserül öltözködni*
- Úgy gondoltam, hogy ma megengedhetek egy ilyen stílust magamnak. Így is szívdöglesztően nézek ki, az öltöny és a hozzá tartozó kiegészítők csak dobnának az ellenállhatatlanságomon, nem igaz, drága? vagy talán, így már nem is tetszem neked?
*kérdezi megjátszott szomorúsággal és mellé társuló csillogó tekintettel. Laza mozdulattal beletúr kócos hajába, hogy egy kis tartást adjon neki... rakoncátlan tincsei az arcába hullanak, persze mindez csak arra volt jó, hogy a mozdulattól még inkább szétnyíljon a begombolatlan ing a felsőtestén, lecsússzon jobb válláról. Előre dől, hogy az asztalra tegye üres poharát és mikor ebből a pozitúrából néz fel Satinra még egy kis pír is megjelenik az arcán*

- Hogy szembetűnő e? Költői kérdésre, költői választ vársz talán?
*Kérdi még mindig mosollyal arcán. A játékosság könnyen kiszűrődik hangjából, sosem leplezte érzelmet… már ami a családot érinti, meg persze a férfi iránt érzett vonzódást. Elnézi a gesztusokat és vágyakozva nyúlna a tincsek után, mégsem teszi, nemes egyszerűséggel legyint csupán. Ám a következő mozdulatok, csak kicsalják belőle amit a férfi nyílván várt a nőtől. Hiába az erő ha az akarat megtörik a sárm alatt.*
- Miféle ördögi táncba viszel újfent?
*Könnyednek szánt hangon kérdi mégis elárulják testének apró rezdülései, ahogy a poharat ő maga is az asztalra teszi, majd a férfi álla alá nyúl, hogy közelebb vonja.*
- Tudod, hogy igen.
*Válaszol arra a kérdésre melyre ha azonnal felelt volna, akkor valószínűleg zavartan köszörülte volna meg a torkát de így már könnyebb volt válaszolni. Hazudni meg nem lett volna értelme.*

*Diadalittas mosoly ül ki az arcára. Nem is várt más választ... viszont a körítést meg kellett adni a kérdés feltevéséhez. Zephyrosnál már csak így mennek a dolgok, ha nőkkel van dolga.
Megfogja gyengéden Satin kezét, amivel az álla alá nyúlt és megfordítva azt egy kézcsókot hint selymes kézfejére, megköszönve a választ. Aztán folytatja tovább a mozdulatsort, hiszen ez még csak az indító lökésnek számított. A mellére vonja az elrabolt kezet, pontosan a szíve fölé helyezve, majd óvatosan szabad kezével hátradönti a kanapén Satint, utána gondol egyet és átölelve a derekát szorosan magához vonja a tökéletes testet. Mélyen belenéz azokba a káprázatos szemekbe mielőtt birtokba venné élénk ajkait, hogy gyengéd csókot leheljen rájuk*

*Nem rántja el kezét, sőt. Gyöngéden simít vele végig Zephyros arcán, majd annak mellkasán.
Teljesen elveszik a hevesen rátörő vágyak miatt. Az ellenállás fel sem csendül elméjében vágyakozva hullik bele az ölelő karokba. Ostromlóan szólítja a kéj, már rég véget akart adni a játéknak de kéjvágyat a korbácsok csak még erősebben szólítják. Keze önkéntelenül siklott át a nyakszirten, befurakodva a lapockák alá, s azt megtolva simította testét a másikéhoz. Szabad kezét Zephyros nyaka köré fonja majd a másikkal annak hajába túr. Óráknak tűnő percek telnek el a végtelen mozdulatlanságban, amibe most kerülnek. Lázas, fékevesztett mohósággal követelte az ajkakat, nem szakadva el, levegővételnyi percre sem, mikor a gyöngéd csók végre ajkain landol. *

*Nehezére esik elszakadni azoktól a finom ajkaktól, de azért megteszi. Egy elhaló pillanatig mozdulatlanul bámul bele a női szempárba, keresve valami válasz féleséget a fel nem tett kérdésére, majd fejét a nyakívére hajtja... ajkaival végigsimítja a kecses nyakat, csókokkal dícséri a kulcscsontot és a vállat közben mélyen magába szívja azt az őrjítően kellemes illatot, ami Satinból árad.
Nem kérdez és nem habozik egyetlen percig sem, hogy fogait belemélyessze abba a márványszépségű bőrbe, figyelmesen lopva a dámonikától a vitae-t. Lehunyt szemmel élvezi a tökéletes és feledhetetlen ízt, ami tűzként égeti a torkát, felperzselve minden gátat... hogy többet és többet akarjon magának, miközben karjaiban tartja az "áldozatot", hiszen amíg nyelvével a vérét érezheti, kezével a testét akarja lágy cirógatásokkal uralma alá hajtani*

*A vágy felcsapott, és szétáradt minden porcikáján, minden idegszálán, amint a levegő is vadul sűrűsödött, s kezdte ontani a forróságot. Teljesen elveszett a harapás lüktetésében, az érintések átszaladó viharában. Már nem volt, ami megállíthatta volna, már nem volt semmi, amit jobban akart volna, mint érezni a férfit, annak rezdüléseit, hallani a szenvedélyben feltörő hangját amint ajkai elszakadnak a frissen harapott sebtől. Az érzés szinte leírhatatlan. Fellobbantja saját sóvárgásából fakadó fekete lángját, mely lelkében kap lobot, s perzselődő újságpapírként pöndörödik egyre összébb és válik egyre feketébbé. Érzi saját vágyainak édesen pattanó korbácsait lelkén, mely akár egy fűszeres bor, avagy a keleti éjjel nehéz levegőjét átitató fűszer és tömjén. A forró vágy s szenvedély a leghidegebb éjen is tűzzel teli pokolnak tűnik, kettejük egyesülése alatt.
Eközben kezei a háton cikáznak egyre mohóbban követelve a másik érintéseit s közelségét. Teste akaratától függetlenül hódol be a cirógató kezeknek. Mint régen, megannyi ideje már, hogy Zephyros érintette, hogy vérét vette… de most ajkai a férfi nyakára hajolnak, hogy még az az ő vérétől telítődik, ő maga is megkapja a jussát. Óvatosan, mintha csak porcelánt érintene, szakítja fel a bőrt hogy aztán a vitae könnyűszerrel s forrón ömöljön a démonból saját testébe.*

*Már várta, hogy mikor kap harapást... Szájában ugyan még mindig érezi Satin forró vérét, de teste lassan magához térne a kábulattól, amit a nedű ízlelése adott, de tudja, hogy valami hiányzik... valami fontos és kihagyhatatlan. Nem kell sokáig sóvárognia az érzés után, a démonnő mintha csak olvasna a gondolataiban... pedig egyszerűen csak saját vágyai után szaladva ejti meg a mozdulatot, mellyel Zephyros vérét veszi. És ekkor mintha valami elszakadna a férfiban. Semmit nem lát, semmit nem érez csak azt a leírhatatlan extázist, ami kitörő vulkánként hasít a testébe a harapás pillanatában.
Ó igen... még... még... többet akar ebből a vágykészletből, még akkor is, ha Satin az összes vérét magához veszi. Nem érdekli, most nem... csak érezni akarja, megszabadulni a fizikai határoktól és szárnyalni a vágyaival... Tudata legelrejtettebb zugában erősen felszólal a "riasztó", ami azt jelzi, hogy rohamosan fogy az életet adó vére, de az akaratával elnémítja.*

*Ha csak egy puszta halandó volna, vagy egy ifjonc démoni bestia Zephyros már réges rég halott lenne…oh mily forró és gyönyörű érzés is mely egyre csak telíti mohón követelve még többet, még ennyit és a férfi hagyná is, de megálljt kell parancsolnia magának… szenvedve bár s teste bele is vonaglik de elhúzza fejét Zephyros nyakáról.. ó nem pokolbéli táncba kezdtek és ha nem figyelnek egymás gyilkosaivá vállnak. Bódultan zuhan az ölelő karokban, fejét a másik minden bizonnyal sűrűn emelkedő mellkasára hatja…új játékba kezd, hogy csillapítsa azokat a tehetetlen vágyakat melyeket Zephyros ébresztett benne.
Végigcsókol a férfi tökéletes mellkasán, hogy aztán végighaladhasson a kolosszus testen. A nadrág széléhez érve azonban megtorpan, és újra feltornássza magát, hogy a másik csábítóan édes ajkaiba haraphasson, gyöngéden de érezhetően. A múlt megelevenedni látszik.*

*Hirtelen és fájón szakad rá a jelen sivársága, amikor a harapás véget ér. Felnyögne szenvedőn, de annyira felizzott a teste, hogy még arra sem képes, hogy kinyissa a száját... csak, amikor Satin ajkai ismét megérintik sajátjait.
Belemosolyog a csókba... rég volt már, hogy a vérét vették, szinte el is feledkezett arról milyen felemelő érzéssel jár ez a röpke vércsók... és nem is akárkitől kapta. Karjaiban a megtestesült szépséget tartja... életének kegyes meghagyóját.
Kedveskedve fúrja ujjait testvére vörös hajába, miközben szenvedélyesen próbálja bitorolni mézajkait észre sem véve, hogy szívének ütemét a démonika dobszójához igazítja. Aztán kihátrál a csókból. Kissé eltávolodva fürkészi Satin kipirult arcát és csillogó szemeit. Oldalra dönti a fejét, hogy kényelmesen gyönyörködhessen a női alakban*
- A legszebb köszöntést eddig tőled kaptam, hercegnőm...

*Sokat sejtető sóhaj szakad fel ajkaiból. Nehezen kihívott önuralmától gyakorlatilag percek alatt megszabadult és átadta magát a mámorító élvezeteknek melyek mégis most is olyan hévvel fűti testét melyet oly régen érzett már… utoljára szintén az előttem heverő ellenállhatatlan férfival. Valami felébredt benne, valami olyan melyet talán el kellene fojtania, messze űznie magától, de nincsen hozzá ereje. Sokkal könnyebb belezuhanni a mindent ígérő szempárba. Percekig nem mozdulva, nem húzódva el csókolja a másikat. Ám sajnos... Talán sajnos... Így nem maradhattak, örökre semmiképp... Ujjai eljátszottak a kócos tincsekkel, ajkai tovább ízlelték a másikét, míg nem az lassan meg-megmoccant, s bújt ki végül az összefonódó karokból, hogy távolabbról fürkészhesse Satin arcát.*
- És akkor én mit szóljak?
*Feleli bódultan, miközben elneveti magát. Arcát a férfi mellkasába fúrja majd arrébb csusszan, hogy ne essen neki a férfinek. *

*Ismét egy önelégült mosolyt szeretne az arcára pingálni, de helyette csupán egy halovány sikeredik.*
- Testvéreknek lenni igazán veszélyes dolog szerény személyem szerint. A szeretet, a vágyak az érzékek amikkel meg lettünk áldva mind-mind akadályozzák az érzések beteljesülését. Kíváncsi lennék, hogy ha nem egy családba tartoznánk, akkor vajon megálljt tudtunk volna parancsolni a vágyainknak, amidőn a másik vérét ízleltük?
*annak is örül, hogy van hangja és meg bír szólalni, hiszen a teste még mindig akaratoskodik. Kívánja a nőt, többet akar belőle a kis telhetetlen... és ez meg is látszik a pillantásán, ahogyan méregeti Satint. Ezzel jómaga is tisztában van, ezért inkább elfordítja a fejét és a csontok alkotta falat kezdi el fürkészni, csak a kezét őrizgeti saját tenyerében*

*Forrón reszket… sóvárog. Mind a vér mind az érintés hiányától fájón s lüktetően sajog a teste, és nem képes csillapítani amit érez. Meggyötört sóhajt szakad fel tüdejéből…*
- Ne kérdezz olyat amire tudod a választ Zephyros…
*Mintha keserűség és csalódottság vegyülne az amúgy mindig szelíd s csengő hangba. Nem akarja látni azt a méregető pillantást testvére szemébe és saját heves s korbácsoló vágyait sem akarja érezni önnön testében, de egyelőre azzal is megelégedne ha az iménti kis „játék mellékhatásai” abbamaradnának s nem tombolnának oly mérhetetlenül. Az asztalon lévő vér után nyúl… no nem mintha nem kapott volna eleget de talán azzal messzebb tudja űzni a tökéletes s hihetetlen érzést. *

*Amint Satin megmozdul, visszafordítja a fejét. Tökéletesen kiérezte testvére szavaiból a keserűséget... és azt az elfojtott vágyat is, amit nagyon is meg tud érteni. Elkapja a kezét, amivel a pohárért nyúl és elveszi tőle azt. Csuklóján ejtve sebet teletölti az eszközt és a lehető legeredetibb mosollyal nyújtja Satin felé*
- Nem szeretném, ha megfeledkeznél az ízemről....
*utal a cseppet sem olyan ízletes tárolt vérre, amit éppen elfogyasztani kívánt a hölgyemény*
- Nem akarom, hogy megfeledkezz rólam...
*teszi hozzá kicsit halkabban, szinte már suttogva. Tekintetéből sok mindent ki lehet olvasni. Zavartságot, vágyat, szenvedést... tűzt, csodálatot a nő iránt... és még lehetne sorolni, de aztán hirtelen ellágyul a pillantása. Ismét Satin kezéért nyúl, gyengéden az arcához emeli és hozzá dörgölődzik lehunyt szemmel*
- Menjünk fel a szobámba...