A kastély felsőbb emeleteit fogalja magába, ahol a különböző lakosztályok találhatók.

*A baldachin alatt a méregzöld selyemágyon fekszik, amikor fejében megszólal az éhség. Gerince ívbe feszül, ahogy nyújtózkodva felül. Lelki szemei előtt tengernyi vér csobog, felerősítve a hiány érzését a testében. A halandó lenne, kétségtelenül belekordulna a gyomra. De nem mehet még vadászni, dolga van előtte. Az anyjának ígért egy korai látogatást, mielőtt elhagyja a kastély falait. Bár valószínű, hogy ki sem kell lépnie majd egy kiadós reggeliért, csupán ha üldözni is akarja az áldozatot. Ruháit lassú mozdulatokkal húzza magára, majd pár perc múlva már Hannah ajtaján kopog.*

*Kivételes alkalmak egyike a mostani, hogy Hannah-t meg lehet találni a kastélyban. Általában a világ bármely részén fellelhető, csak saját Birodalmában nem. Ez viszont érthető, nem saját magának teremtette ezt a helyet, hanem a gyermekeinek, védelem céljából.
A kopogásra kinyílik az ajtó. A szobát vöröses fény járja át, ami odakintről szűrődik be, szinte vérfolyamot idézve a tárgyakra. Az Ős azonban egy árnyék takarásában áll, kezében egy könyvvel, ami több évszázadosnak tekinthető. Felpillant a lapok közül, és Nox-ra néz... Elmosolyodik, bár szemei ezt nem mutatják.*
- Gyere csak be, Nox, már vártalak...!
*Kezei közül eltűnik a könyv, helyette két vérrel teli pohár csillan meg benne, egyiket a férfinak nyújtja, kilépve a sötétségből*

*Halvány mosollyal arcán lép be, bezárja maga mögött az ajtót. Hannah kezét követi a pillantása, kíváncsian lesve a kötet címét, de túl hamar eltűnik a szeme elől. Közelebb sétál és meghajol.*
- Anyám. - *Felemelkedik és elveszi a felé nyújtott kupát.* - Köszönöm.
*Felé lendíti a poharat és belekortyol az italba. Kis csend után újra felnéz, mosolyogva.*
- Miben lehetek a szolgálatodra? - *az egyetlen ember, akivel képes alázatos lenni, az Hannah. Tiszteli benne az erőt, a jellemét és a sziklaszilárd logikáját. Nem elhanyagolható tény, hogy valójában teremtőjeként szereti, neki köszönheti mindazt, amire most képes.*

*Mosolya furcsa változáson megy át... mintha valami sötét... lény ébredt volna fel benne, szinte állatiassá változik egyetlen múló másodpercre, majd amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is tűnik ez a jelenség az arcáról. Lassú léptekkel megkerül egy fotelt és a vörös áradat gazdájához, az ablakhoz lép, hogy kitekintsen rajta.*
- Meg szeretném kérdezni, hogy mi a véleményed a jelenlegi helyzetről. Arról, hogy Lilith ismét felébredt, és hogy gyermekei közül párat saját magunkhoz hasonlóvá tettem?! Tudni szeretném, hogy mit gondolsz erről... és hogy képes vagy-e együtt élni azokkal, akik eddig ellenségeid voltak.
*kérdezi halkan, mégis minden szava mély nyomatékot kap, ahogy meglebbennek a vérvörös "árnyak" a lakosztályban*

*Arcára észrevehetetlenül kiül a közöny álarca, amit általában használ, ha nem anyjával tartózkodik egy légtérben. Rezzenéstelen, szoborszerűen merev, gőgös, semmivel sem törődő, nyugodt arc. Megköszörüli a torkát, mielőtt válaszolna.*
- Tudod, mi a véleményem a vérünkről. Hatalmasabbak vagyunk minden létezőnél, és csak a legjobbak érdemlik meg, hogy közénk álljanak. Nem kételkedem döntésed helyességében, de nehéz lesz tisztelettel viseltetnem a gyengék irányában. Az ellenségeink csupán akkor lehetnek méltóak az Erőhöz, ha a saját régi vérvonalukat kétszeres vadsággal pusztítják el. Természetesen az eddigiekkel nincs problémám. - *teszi hozzá a végén, mielőtt még jobban belemelegedne a monológba.*

*Végig hallgatja a választ, majd pár perccel később bólint*
- Valami ilyesmire számítottam a részedről, de ellent kell mondjak az egyik részének. Nem célom, hogy a lamiák Lilith leszármazottait pusztítsák, legalább is egyelőre. A húgom most a szövetségesem, és bár nem lehet megbízni benne, ahogyan a gyermekeiben sem, jelen helyzet szerint nem vagyunk ellenségei egymásnak. Ha sikerülne megteremteni az egyensúlyt a két démon faj között, akkor semmi sem állhatna az utunkba. Én most ezért dolgozom, és a ti feladatotok az lenne, hogy az újonnan beavatottaknak megmutassátok világunk és létünk értelmét.
A lamiák mindig is a legfejlettebb lények közé tartoztak, ennek most sem szabad megváltoznia annak ellenére, hogy olyanokat emeltem magunk közé, akik eddig ellenfeleink voltak. Meg kell őriznünk a bizalmat vérünk közt. Erre épült eddig is a "társadalmunk". Sosem volt viszály a fajon belül... viszont most akad... A régiek, leginkább Micah nem fogadja el a helyzetet...

*Nagyot sóhajt és kelletlenül oldalra kapja a fejét.*
- Igyekezni fogok, Hannah, de te is tudod, hogy nehéz lesz ledönteni azokat a gátakat, amiket már száz éve építgettünk magunkban. Micaht megértem, neki több idő kell majd, hogy beleszokjon az új helyzetbe. Előbb-utóbb megérti majd és az már egy nagy pozitívum lesz a béke mellett, ha azt szeretnéd. - *egészíti ki egy kicsit*
- Ügyelni fogok az új testvérekre, ha ezt akarod. Tanítom és megvédem őket, amíg a saját erejük nem fejlődik ki eléggé. Megtisztelő, hogy rám gondoltál. - *bólint már szokásos arccal Hannah felé.*

- Most ezt szeretném... de ami a békét illeti... természetesen mindig van kiskapu, amit ki is fogunk használni, de ahhoz, hogy ezt a kaput megalkossuk, egyelőre aranyos, kedves partnerként kell játszanunk. Mondanom sem kell, hogy azért volt szükségem az első generációsokra, mert a tervem oszlopát képezik, viszont el kell nyernünk a feltétlen bizalmukat, mint említettem ahhoz, hogy végül mi legyünk az egyetlen démoni faj a világon. A húgom életét legutóbb meghagytam, amit sokan elleneztek, többek között saját gyermekei is... de ennek is meg volt az oka. Tudod hogy van az a halandó mondás; légy közel barátaidhoz, de még közelebb az ellenségeidhez.
*ravasz mosolya szinte félelmet keltő, ahogy Noxra pillant. Tekintete magában hordozza azt a mérhetetlen erőt, amiről mindenki csak álmodozik, ahogyan az ezzel járó pusztító hatalomról is... Int a férfinak, hogy lépjen oda hozzá... közel... egész közel...*

*Megkönnyebbül egy kicsit, erre a részre várt, mióta elkezdődött az egész. Nem hiába bízott úrnőjében, sosem hajolna meg a gyengébb előtt. Az, hogy alattomosabban, művésziesebben végzik ki ellenfeleiket, sosem jelentette azt, hogy egyenrangúak velük.*
- Rendelkezésedre állunk, anyám. Nem fogsz csalódni bennünk, precízen végrehajtjuk a tervet. Addig is lesz valami beteg öröm abban, hogy látszólag átadom a tudásom. Mintha egy új generáció következne. - *mondja, bár tudja, hogy náluk ez lehetetlen. Ők megtartják erejüket, s nem alacsonyodnak le a többgenerációs, híguló vérű rokonaik szintjére. Az intésre előre lép és Hannah arcéhoz hajol. Érzi bőrén a forró lehelletet, s rajongva élvezi a közelséget.*

*eltűnteti teremtménye arcát takaró csuklyáját, majd átkarolja Nox nyakát és a fülébe suttog... *
- Tudod, Lilith és én alkut kötöttünk. Az életéért cserébe, nekem ad pár első generációst, ami nekem tökéletesen megfelel, hiszen saját vérük ellen fordulnak majd, ha eljön az idő... és mivel mindannyian több ezer évesek, ezért erősek lesznek és nem lesz, aki az útjukba álljon majd. Ezzel szemben a démonok részéről meg gyengítés, hogy el kell veszteniük az ő erejüket... és amíg mi erősödünk... ők szép lassan felemésztik egymást gyűlölködésükkel...
*végig nyalja Nox nyakát pontosan az ütőér vonalán, majd kisebb hatásszünet után belemélyeszti a fogait a húsába*

- Zseniális.. - * suttogja száját túlvilági vigyorra húzva. Amikor a fogak a húsába marnak, gerincén végigfut a hideg, velőig rázva testét. Színek és kiáltások kavalkádja harsan a fejében, ajkait pedig elhaló, kéjtől túlfűtött sóhaj hagyja el. Akaratlanul és felemeli a kezeit, hogy végigsimítson a gyönyört adó testen, s a halál csókjába meredve, boldogan harapja be ajkait. Mióta lamiává vált, folyamatos mániájává vált a harapás. Fajuk különlegessége, hogy mélybe hatoló, fekete kéjbe taszítja a megharapottat. Erővel sem változik a hatás, csupán így nem hal bele, ugyanis képes a mérget semlegesíteni, amivel fogaik rendelkeznek. Most sincs ez másképp. Lassan kibontakozik az ölelésből és meggyógyítja a sebét. Az eltűnt gyönyörre emlékezve, széles vigyorral áll mesternője előtt. Kezdi visszanyerni a szokásos önmagát, s helyrerakva arcizmait, újra kortyol egyet a vérből.*
- Köszönöm, Hannah. - *fut át még egy mosoly az arcán, mielőtt inni kezdene.*

- Számítok rád, Nox... ezt a kis játékot, mondjuk úgy, hogy előlegként kaptad. Ha jól teljesítesz, akkor megkapod a többit is, már ha szeretnéd.
*halovány mosoly, egy csókot nyom a férfi arcára, aztán visszatér az ablakhoz*
- Nekem hamarosan egy kis elintézendő ügy miatt el kell mennem. Szeretném, ha addig foglalkoznál egy kicsit valamelyik áthozott genessel, és mikor visszatérek, jelentenéd a helyzetet. Remélem nincs kifogásod ellene...
*mondja egészen más, semmitmondó hangnemben.*

*Sokatmondó félmosollyal válaszol, majd elkomolyodó arccal újra megroggyantja térdét és meghajol.*
- Így lesz, anyám. - *a szemeibe néz, mielőtt elindulna kifelé.* - Azonnal megkeresem az egyik újoncot és elkezdem az foglalkozást. A jelentés teljesen természetes, meglesz, egy hang nélkül. - *ezzel próbál arra utalni, hogy senki nem fog tudni róla. *
- A vér óvjon utadon. - *köszön el, és kilép az ajtón, hogy megkeresse az egyik betanítani valót. Fejében gondosan elraktározza az iménti pillanatokat, nehogy túl vidámnak tűnjön a fiatal lamia előtt.*

*Alig egy fél órája érkezett vissza, jelenleg az ágyán fekszik lehunyt szemmel, de nem alszik csak gondolkodik. Olyan, akár egy márványból faragott szobor, de még így is hatalmat sugároz. Szinte vibrál körülötte a levegő, ahogy a benne lakozó ősi erő dolgozik a kárhozott testben. Megannyi dolog terheli most őt, mégsem látni semmi jelét annak, hogy fáradt lenne, vagy esetleg elege van bármiből is. Szoborarcán érzelmeknek semmi helye nincs, és még szerencse, hogy szemei csukva vannak, így elfedik a tekintetében lakozó sötétséget.
A csend, ami a lakosztályt övezi már egyenesen tökéletesnek nevezhető, mintha maga a halál némította volna el a démon testét, hogy levegőt se vegyen, csak feküdjön ott, némán, a megszokott vörös fénybe burkoltan... festői a kép*

*Tajtékozva ront be a lakosztályába, elemi lökésekkel törve mindent apró darabokra. A bútorok repkednek előtte, a falakból kövek repülnek ki, hogy összekaristolják a földet. Az ablak kiszakad, és a túlvilági vörös fény elárasztja a hatalmas helyiséget, mialatt Nox minden egyes apró berendezésdarabot szilánkosra tör. Őrült dühe csak hosszú percek után hagy alább. Az ablakba áll, és gyűlölettől izzó szemekkel néz végig az előtte elterülő démoni vidéken. Annyiszor állt itt, gyönyörködve a szépséges kilátásban, most mégis csak az undor és az orkánként tomboló dühöt érzi, amint lelkét tépve őrjöng bensőjében.*
- Amint vége lesz, véres lesz a bosszúm! Véres és hosszú, mint maga az örökkévalóság! - *fogadkozik, öklét rázva a fekete ég felé. Beletelik egy órába, míg megnyugszik, s akkor visszafordul a szobába. Néhány intésére a helyükre ugranak a lakosztálya darabjai, újra érintetlenül rendezett formát öltve. Dolga van, nem késlekedhet. Megigazítja magán a ruhát és mély sóhajtással kilép az ajtaján. Perceken belül Hannah ajtaján koppan a keze.*

*A csendet megtörő kopogtatás kettétöri a meghitt nyugalmát a démoni testnek, mellkasa megemelkedik, mikor levegőt vesz, hogy szólhasson, de semmi más mozdulatot nem tesz. A "gyere be" szavak után ismét visszasüllyed márványkénti alakjába, ellenben most tekintete Noxon nyugszik.*
- Ha akarnád sem tudnád letagadni dühödet...
*szólal meg a tőle megszokott közönnyel, még szemei sem csillannak meg, tényleg, mintha teljes egészében élettelen lenne... De végülis az. Ez csak egy test, ami a démoni lelket hordozza, semmi más, csak egy eszköz a hatalom kezén*
- Történt valami, hogy még rám is gyűlölködve nézel?
*halkan beszél, oly törékeny a hangja most, hogy azt hihetné bárki, hogy nem éli meg a hajnalt... de mégis, ez a hang kedvességet áraszt és nyugalmat, szinte megsimítja Noxot, ahogy elér hozzá*

*A lehető legnagyobb kontrollt gyakorolva is valósággal betrappol a lakosztály ajtaján. Mély levegőt vesz, elgondolkodik, honnan is kezdje a panaszáradatot, de mikor meglátja Hannah szemeiben az apró szikráját a fáradtságnak és talán a fájdalomnak, leáll.*
- Valami történt veled, úrnőm? - *esik késve térdre előtte, megcsókolva a felé nyújtott kezet. Agyában szidalmak cikáznak, amiért ilyen tiszteletlen az egyetlen lénnyel, aki nem szolgált rá. Bűnbánó pillantással néz fel Hannahra és jobban szemügyre veszi őt. Kétségbeejtően megtörtnek tűnik, ami a félelem szikráját oltja Nox agyába. Megannyi lehetőség dereng fel lelki szemei előtt, ahogy Lilith meg a többi démon rászabadul az anyjára és bár mindegyiküket megöli, halálosan kifárad az elvesztegetett energia miatt...Ilyen, és hasonló elképzelések váltják egymást elméjében, míg az úrnő válaszára vár.*

*halványan elmosolyodik és ismét lehunyja a szemét*
- Nem történt semmi említésre méltó, Nox... csak egy kicsit "messze" voltam az elmúlt órákban, így a démoni lélek, ami bennem lakozik kifáradt, hiszen ilyen hosszú ídőt tölteni a múltban...
*elhalnak szavai, egy kicsit piheg, majd ismét megszólal*
... de ettől függetlenül, minden a legnagyobb rendben van... pontosan a terveim szerint haladnak a dolgok... De nem érdemes rám pazarolni az időt, inkább beszélj... miért izzott a tekinteted, tettem ellened valamit, hogy haragszol rám? Kérlek, ne fogd vissza magad, légy őszinte...
*megsimítja a démon arcát és ismét elmosolyodik. Senkinek nem engedné meg, hogy így lássa őt, de Nox különleges, és bízik benne...*

*Kicsit megnyugszik a szavak hallatán. Tudja, hogy ha igazán nagy baj lenne, Hannah közölné vele a teendőket, ameddig viszont nem kéri a segítségét, bír a súllyal, amit a vállára vett. Bólint, és arcára visszatér az emlék okozta düh folt. *
- Az a senkiházi újonc, aki még bemutatkozni sem bírt... - *kezd bele kelletlenül, dühtől remegő hangon* - Második mondatában már a fajunkat szidta, ráadásul pontosan Micaht! Hogy meri a szájára venni az egyik legerősebbet közülünk?! Azt hitte, valami istenség, miután leélt pár ezer évet Lilith rabláncai közt, amire azt hitte, maga a hatalom! Hahh! A lamia kötelek ellen mit sem ért a tudása! És ez mind semmi! A fenyítésemre csak tovább beszélt, rágalmazott téged is, úrnőm, olyan dolgokkal, amelyeket még kitalálni is elmebaj, nemhogy elmondani... nem láttam a dühtől, de emlékeztetett a mocskolódásával arra, hogy nem szabad elüldöznöm vagy megölnöm. Ám nem érdekelte, hogy végül igazat adtam neki,és hogy elnézést kértem.. - *fájdalmasan összeszorítja ajkait a büszkeségtörő emlékre* - ...és toább pocskondiázta a rágalmaival a neved, anyám. Nem bírtam soká, otthagytam a hazugságai tengerében, hadd őrüljön meg, ha akar, de biztosítottam segítőkészségemről. - *Bűnbánó-bosszús arccal néz fel Hannahra.*
- Sajnálom, amiért így viselkedtem, de képtelen voltam visszafogni magam a modorán. Undorító egy teremtés, látni minden porcikáján, hogy démon... - *lekicsinylően ciccent egyet és elhallgat.*