*Ahogy így elnézi fog az élet rendesen zajlani. Már, ha nem patkolnak el szépen addig. De csak nem.
Amint megüresedik a hely, odalép Wandához. Wolfot most lehet, hogy egy kicsit hagyni kéne. Így is már tutira Wen a begyében lehet.*
- Otthon mindenki jól van?
*kérdezi. Bár, az azért kifejezésnek nem éppen a legtalálóbb, hogy otthon. Köztudottan neki nem az az igazi otthona...*

*Kimereszti a szemét és szaladna Wolf után, hogy jól megmondja neki, de Wen szerencsére épp eléáll.*
- Már lehet, hogy érzelmileg nem... de amúgy jól voltak. *Rámosolyog Wenonára, és elsétál mellette majd Wolfhoz megy.*
- Ne haragudj már rám... apa biztos meg fogja értetni anyával, hogy miért jöttem el. És nem lesz semmi bajom. Tudok vigyázni magamra... megtanítottak mindenre. Azt is tudják, hogy szeretem őket... meg fognak érteni! És te is tudod, hogy nem csak a buli miatt jöttem ide....

- Nem érdekel, hogy miért jöttél... akkor is felelőtlenség volt! De mindegy, tegyél, amit akarsz... sosem hallgattál másokra, tehát gondolom nem kell most fölöslegesen jártatnom a számat. Wennel majd jól meglesztek...
*ahogy egyre jobban bele gondol, annál inkább nem tetszik neki ez a most kialakult helyzet. Nem csak az a gond, hogy engedély nélkül jött el Wanda otthonról, hanem az... hogy ha valami történik vele, akkor az Wolf felelőssége... és az ő "számlájára" lesz felírva. Nem tudja, hogy mi lenne akkor, ha elveszítené a másik testvérét is... *

*Csak elhúzza a száját, felvonja a szemöldökét. De ő ugyan nem szól bele. Ez nem az ő vitája. Majd megoldják maguk közt az érintettek. Az viszont azért jól esik neki, hogy Wolf rá is támad. De, ha így, akkor így.*
-Ja, majd jól elleszünk mi együtt...
*mondja. De próbál minél kevesebb érzelmet vinni a hangjába. Hiszen már így sem sikerült az neki, hogy ne szólaljon meg. De mindegy már, ez van.*

- Nem kell felvigyázó, egyedül is megleszek... *csattan fel, nem Wen ellen irányul, szivesen lenne vele is, de már csak azért sem lesz mással. Hátat fordít, visszaindul Wen irányába, ahol a csomagját hagyta. Wenre futólag elmosolyodik, nehogy megharagudjon rá, majd felveszi a cuccát és elindul egyenesen. Nem tudja merre vannak a lakó-negyedek, próba-szerencse...*

*Kis pihenő... a démonok úgy látszik megunták azt, hogy az angyalokat az otthonukban támadják meg, ezért egy időre elvonultak. Lehet ők is belefáradtak már abba, hogy patt helyzet alakult ki az egyik "fronton"... Leito azt mondta, hogy egy páran nézzenek szét Carebos környékén, hátha találnak valami érdekességet, ami jól jöhet az ügy érdekében. Shalt küldte ide, valószínűleg azért, hogy egy kicsit nyugalomban lehessen. Eléggé mélyen érintette a hír, hogy Dantét csak úgy odadobta az aloman a démonoknak... viszont még életben van a férfi, ezt jól érzi... de akkor is, el nem tudja képzelni, hogy ez miért volt jó a vezetőnek... ugyan nem vonhatja felelősségre a parancsáért, de azt senki nem tagadhatja meg tőle, hogy ellenezze a dolgot...
Tehát most kb. ilyen gondolatok közepette sétálgat a forrás környékén... *

*Vértől bűzlő köd kezd dominálni a forrás levegőjében. A köd egyre sűrűbb és sötétebb. Chase mindezt akaratán kívül okozza ugyan, de egy cseppet sem zavarja. Szép lassú, kimért mozgással közeledik az angyal felé, majd mögé ér, és a fülébe súg halkan.*
- Bú.

*Szépen belemerült a gondolataiba, ezért még egy nyuszi is megijesztette volna, ha kiugrik a bokorból, nem még Chase... (?) Hirtelen fordul meg és amit lát egy cseppet sincsen ínyére. Elszörnyedve hátrál egy lépést, karját maga elé emeli reflexből... na nem mintha bármit is érne, ha ez az izé támadni akarna*
- Chase...? Mi a fene történt veled? Jézusom... hogy nézel ki? És... miért érzem azt... hogy...
*... démon... ???*

- Chase. Szép név. *bezárja a köztük lévő távolságot. Egy hirtelen mozdulattal megragadja Shalmira torkát, és magasra emeli. Közben láthatóvá teszi vörös szárnyait. Pár szárnycsapás, és olyan magasra emelekednek, hogy az már tüdőt repeszt.*
- Nem tetszik ez az.. üdvözlés. *kifejezéstelen arca az angyalról a földre téved, majd vissza az angyalra. Erőből a föld felé hajítja, akár egy élettelen testet.*

*Levegőt sem kap, nem még hogy megszólaljon! Próbál rájönni arra, hogy mi is történt a tanítványával... de semmi értelmes magyarázatot nem talál arra, amit most maga előtt lát. Teljesen le van fagyva... de nem a félelemtől, hanem attól az ürességtől és gonoszságtól, amit a srác szemeiben látott. Amikor a föld felé zúz nincsen annyi ereje sem a meglepettségtől, hogy bármit is tegyen az ellen, hogy ne csapódjon bele a földbe hatalmas porfelhőt és krátert hagyva maga után. Ha egy démonnal lenne dolga, akkor szembe szállna vele... de ez a valami tegnap még angyal volt az isten szerelmére!!!*

*A porban fekvő angyal mellett terem. Előkénszeríti szárnyait, és annál fogva rángatja fel. Megfogja a nő állát, hogy nézzen egyenesen Chase szemébe. Bár a démon csak kétségeket és félelmet lát az előtte lévő szemekben. Semmi mást nem mondd neki Shalmira, mint egy áldozatot a sok közül. Még csak nem is különleges áldozat. Szorításával eltöri az angyal állkapcsát. Nem szándékosan, de nem foglalkozik vele. Ismét a szárnyait ragadja meg, egy kezében, és meglendíti, akár egy diszkoszt. Egy szikla felé engedi el, bár ez a szikla túl közel van egy ilyen sebességgel száguldó testnek.*

*Lassan kezd magához térni a Chase átalakulása okozta sokkból, éppen ezért van annyi önuralma, hogy ne sikoltson fel az állkapocstörésnél, inkább csak némán szenved az erős fájdalomtól és amikor a szikla felé repül bőre alá védelemként von egy réteget, hogy ne törjön ripityára az összes csontja, viszont a becsapódást nem tudja megakadályozni, ennek értelmében lezúzza a fél sziklát, majd a földre pottyan, eltakarják a sziklatörmelékek, amik ráhullanak*

*Tudatával emelei magasba a sziklákat, és vele együtt az angyalt is. Szemei vörösen izzanak, a sárkány, ami benne él, vérszemet kapott. Szép lassan maga felé lebegteti az angyal, a sziklákat útközben lepottyantja. A sárkány erejével tüzet képez Shalmira testének belsejében, de olyat, ami csak elmeészti belülről, kívülről nyomát sem lehet látni. Még csak spontán égést sem okoz. Csak belülrő rohasztja és égeti fel. Gyorsan kezdi, de a kellemes részeket, mint a tűdő, vagy a szív, csak lassan kebelezi magába. Az angyal minden vesztett energiáját és erejét a sárkány magába szívja, ezzel is erősítve magát.*

*Egy darabig küzd a bensőjében tomboló "tűz" ellen, de egyre jobban elveszti az erejét, amit nem tud hová tenni... hiszen eddig még sosem fordult ilyen elő. Bármi is ez az izé itt előtte, olyan erővel rendelkezik, ami ellen nem tud mit tenni... csak a némaságát próbálja megőrizni, pedig már könnyek peregnek le az arcán a kíntól. Próbál Chase-re nézni, de a srác nem viszonozza a pillantását... Shalmira fohászkodni kezd magában az égiekhez, hogy fogadják be a lelkét, mert tudja, hogy perceken belül meg fog halni*

*Tudatával talpra rángatja az angyalt. Megvárja, míg kiegyenesedik, és a legjobban fáj neki. Ekkor betöri a mellkast, a bordákat, és kezében az angyal szívét fogja. Egy határozott és gyors mozdulattal kirántja, összemorzsolja, amikor az már az angyalon kívül van, majd a megmaradt trutymót a földre söpri a kezéből. Ezek után hagyja, hogy arra essen el az test, amerre csak akar. Mégegyszer végignéz művén, és úgy gondolja, hogy ez kellő demonstráció volt. Ideje lenne tombolni menni az angyalok városába. Eltűnésével együtt a köd és a vele járó szörnyűségek is eltűnnek, leszámítva a pusztítást és a halott angyalkát.*

*Még csak most érkeztek ugyan, a hely máris elvonta a figyelmét a fiatal nőnek. Haját a szél repteti már-már szemtelenül, és ruhájába is belekap a hűs levegő. Körbenéz. A kopár síkságon sehol semmi és senki... kivéve azt a különös forrást... a szikárság széléről tekint a mélybe, majd hátrébb lép eggyet és testvérére pillant.*
- Na, mit gondolsz?

*A megérkezés örömével vegyült csalódottsággal pásztázza az új, ámde rendkívül unalmas életet ígérő kopár síkságot. Mintha csak saját sivár, megkeseredett lelkét látná a természet vásznára festve. Megakad a szeme egy a komor sivatagból oly kirívó jelenségen: egy gyönyörű vízesésen , mely csendes patakként folytatja útját.
Le sem véve szemét a különös jelenségről kifürkészhetetlen arccal hidegen, kimért hangsúllyal szólal meg*
-Azt gondolom ez a hely tökéletesen illik életünk vígjátékába.

*Na persze... tökéletesen kimért és megfontolt válasz - mint mindig. Nem lepődik meg, de azért elgondolkozik egy percre. Nem, semmi különös mégis valami megfoghatatlan érzés keríti hatalmába Gyász és halál. Fáradtan sóhatj fel, majd arébb lépdel mit sem törődve testvérével, aki valószínűleg még mindig a tájat figyeli.*
- És most? Továbbállunk vagy megszállunk? Szerény személyem már nagyon unja a vándorlást.

*Őt magát nem gyötri fáradtság, sőt az utazás, a változó tájak szépsége lekötik gondolatait, érzékeinek lágy dallamot dúdolnak.
De nem törődhet csak magával, az önzés olyan gyermeteg, szánalomra méltó érzésnek tűnik csupán a kegyetlen múlt árnyékában, mely túl alantas, hogy e meggyötört szív érvényre juttassa.
Nem. Meg kell állapodnia végre, vigyáznia egyetlen kincsére: lánytestvérére.*
-A lehető legközelebb megszállunk, magam sem vágyom további utazásra.
*Persze ez a legkevésbé sem igaz, semmire nem vágyik jobban mint elhagyni e helyet.*

*A szelek keltette sötét árnyak különös és csillapíthatatlan vággyal járják körbe a törékenynek tetsző alkatot majd pedig bátyát. Igen, tisztában van vele, hogy Castiel szeret utazni, olyan vándor ő mely nyughatatlan szíve miatt folyton úton van. Csakhogy Amitiel talán épp az ellekezője legyenek akár ikrek akár nem. 1 év alatt oly messzire keveredtek már London városától, miért ne maradhatnának egy kicsit tovább itt mint bárhol máshol? Hiszen ember sehol... legalábbis csak elszórtan. Rémálmait úgysem zavarja meg a megjósolhatatlan jövő és ő sem zavar meg másokat el nem fojtható sikolyaival.*
- Köszönöm.
*Őszinte, mégis egyszerű szó de még nem indul meg a városba. A felkelő nap látványa elnémítja s hallgatásra készteti az általában is csendes és idegennek szemben igencsak bizalmatlan lányt.*