*A lány tekintetét követve felfedezi a felkelő nap reményteli látványát mely halvány örömmel tölti el szívét.
Biztató, lágy mosollyal húga szemébe néz.*
-Megvallom hátat fordítani a pirkadat festői szépségének igen nehezemre esik, azonban indulnunk kellene lassan, ha még a déli perzselő forróság előtt fedélt akarunk tudni a fejünk felett .
*Lassú, de határozott léptekkel megindul a város felé.*

*Bár Jelena nem harcos angyal... meg van benne az elszántság arra, hogy megvédje magát vagy mást, akit bajban lát. Nem véletlenül került fel a mennyek királyságába, bár sosem értette, miért a szerfánok közé sorolták. Indulatai már halandóként magasra csaptak és irányították őt, és ez sokszor így van angyalként is... Főleg mostanában.
Nehéz úgy eljutni egyik helyről a másikra, hogy ne fusson bele egy csapat démonba, vagy be látna szenvedőket a közelben. A szerfánok különleges képessége, hogy látják bizonyos fokig a jövőt, így nekik megadatott a képesség, hogy beleavatkozzanak mások sorsába, megmentve őket... Álatlában a harcosokra ahgyjáka gyakorlati teendőket, de Jelena miutén sanctel lett magára vállalta a feladat kis részét.
Így került most ide, a forráshoz. A messzeségben kihalt táj szinte üvölt a forróságtól.... a pusztulástól. A forrás mellett található csak életnek nyoma, és itt most haldoklik egy halandó gyermek, akire démonok támadtak. A támadókkal Jelena végzett... így rajta is éktelenkedik pár seb, amikkel nem foglalkozik... hiszen a gyermek fontosabb*

*Hóhérszárnyú teremtmény ereszkedik most a földre. Fekete tollait nem rejti el a többi nemessel ellentétben. Beleunt a folytonos várakozásba és bizonytalanságba, amit Nyx ígér. Ezért is kelt útra e korai órán. A nemesek untatott beszédei majd szinte lovagi tornái egy kegyért amit nem is biztos, hogy megkaphatnak… tény ugyan, hogy jó maga is hódol az úrnőnek csak éppen szenvedélyes hódolattal.
Amint leért különös látvány fogadta. Egy gyönyörű angyal karjaiban egy gyermekkel. Maga sem tudja miért de megragadta a látvány. Talán tetszetősebbnek kellene gondolnia ha mindkettő halott lenne mégsem érzékel ilyes fajta gondolatokat. Ő ki ismeretlen korokba s időkbe nyúlik vissza korával s származásával nem árt s nem fecsérel – csak ha késztetik. Halk léptei nem csapnak neszt, mintha csak a levegőben sétálna. Könnyeden de mégis edzetten. Ellép a halott démonok felett… szánalmas mind, gyönge porhüvelyek csupán.*
- Segíthetek?

*Teljesen lefoglalja a gyógyítás. Jelen helyzetében, megfledkezve a külvilágról, a lehető legjobb préda lenne bármilyen démonnak. Még akkor sem hajlandó saját életének védelmével törődni, mikor érzékeli egy démon jelenlétét a közelben. Éppen most érkezett. Gondolatban felkészül arra, hogy életével védelmezi a halandó gyermeket... de legnagyobb emglepetésére a démon nem ront neki... Egyetlen pillaantra fordítja el a tekintetét az embergyerekről... amikor a férfi megszólítja őt. Ez a röpke másodperc elég ahhoz, hogy annak tekintetéből kiolvassa a lényének magasztosságát... felbecsülhetetlen erejét. Összezavarodva fordul el, nem akar többet emgtudni erről a lényről... mert csak méginkább felkeltené kíváncsiságát, pedig démonhoz szava se lehetne, hiszen ellenségek. Mégis... az a szépség, amit ennek a férfinak a lelkében! - Igen van leleke...! - látott, meggyőzi arról, hogy nem áll közvetlen életveszélyben*
- Nem hiszem, hogy bármit is tehetnél e gyermekért, idegen! Amit tudtam, már odaadtam neki Isten kegyéből... hamarosan meglátjuk, felgyógyul-e, vagy átlép az árnyak világába.
*csendesen szól, és rejtett bölcsességgel...*

*Csöndesen s türelmesen várja, hogy a nő végigmérje sőt még bepillantást is enged magába –had tudja csak az angyal, hogy nem ártó szándékkal érkezett. Ahhoz talán egy csettintés is elég lenne, vagy egy puszta gondolat, hogy a hely a semmivel legyen egyenlő. A fekete tollak továbbra is örömmel élvezik a szelet még itt a halál bűzében is. Halk hangon, megnyugtatón szólal csak meg mikor a nő befejezte.*
- Ami azt illeti az idegen mint olyan nem a legalkalmatosabb kifejezés. A nevem Lucas. És kegyedé?
*Továbbra is nyugodt arccal, szelíden folytatja.*
- Isten kegyelméből… az árnyak világa nem kérdez s nem ajánl el lehetőségeket. Egyszerűen bekebelezi egy gyermeki testet s oly mélységekbe rántja amelyet még a legsötétebb démonok is félnek. Ám mégis bízom benne, hogy az ön Istenének kegyelme elég e gyermek gyógyulására.
*Elsőre talán furcsán hathatnak szavai, nem ez időből valónak, túlzottan költőieknek, mégis oly természetességgel ejti ki őket mintha megfelelnének a mai világnak.*

*Kezeiben apró mozgásként érzékeli a gyermek kezének gyenge mozdulatát. Ujjacskáit alig észrevehetően hajlítja be*
- Már nem lesz gond vele. Életben marad és hamarosan fel is gyógyul... de a démoni mocsok megtette a hatását és elrabolta tőle azt, ami számára a legkedvesebb volt eddig a Földön.
*Fejével kicsit odébb int, déli irányba*
- A szülei és a nővére már halott volt, mire ide érkeztem. látomásomban csak ezt a fiút láttam, családját nem tudtam megmenteni...
*nem nagyin érti, miért mondja mindezt el egy démonnak, de jelenleg a bánat sokkal jobban mardossa a lelkét, semmint bármi mással foglalkozzon a gyerken kívül. Mélységes szomorúsága lévén felhők gyülekeznek az égen, majd percek múlva elkezd szakadni az eső. Jelena és a fiú körül aranyosan derengő fény jelenik meg, ami végi őket a víztől*

*Van valami a nőben ami megragadja az ősöreg démont. Valami ami nem ereszti ami arra készteti, hogy segítsen enyhíteni ezt a hatalmas bánatot.*
- Soha ne eméssze magát kedves… hiszen a haláluk nem volt megjósolható. E gyermek erős lesz, erősebb mint bármelyik halandó e mocsokkal szennyezett fertőben, talán egyetlen messiás lesz, próféta.
*Persze, hogy istené-e azt nem tudja. Sose m cáfolta annak létezését s nem becsülte le annak erejét. Nem gyalázta, nem szidta. Egyszerűen elfogadta. Óvatosan közelít, hajol le, majd tenyerét a gyermek fölé helyezi. Pár másodperc csupán az egész és látszólag semmi sem történik – de aztán a gyermek, mint ki sosem élt át semmilyen szörnyűséget felkacag. Ezzel egyidőben Jelene sebei is messze vésznek. Ő maga pedig visszahúzódik. Igazán szívderítő látvány számára a gyermek – olyan látvány melyet Nyx-től nem biztos, hogy valaha is meg fog kapni.*

*Hiába a démon bármelyik szava, egy angyal nem tud az elmúlás fölött csak úgy elsiklani, hiszen szívszaggató fájdalom számukra minden halandó halála. Szeretik az embereket és ennek ez az ára. Azonban az, hogy a fiú meggyógyult eg ykis fényt lop Jelena tekintetébe. Elmosolyodik, nehogy megijessze a gyermeket, majd kedvesen cirógatni kezdi annak haját, míg feláll a karjaiban tartva a fiút*
- Köszönöm, hogy gyorsabb gyógyulást hoztál neki. A nevem Jelena. Ne vedd sértésnek, de egy démon miért segít halandón és angyalon? Ahelyett, hogy megöltél volna mindkettőnket?
*nem oktalan a férfi felé tanusított bizalmatlansága. Jelena nem ismeri a shineket, még nem hallott róluk, hiszen ez a faj csendben él... *

- A pusztítás nem az én fajom feltétlen velejárója.
*A nő könnyen hiheti, hogy Lucas pusztán a démonokról beszél. Nem árulja el igazi mivoltát erejét szavak nélkül is megérzik s behódolnak előtte azok akiknek kötelességük ezt tenni. Az óvó aggodalom ahogy Jelena a kisfiút ringatja igazán szemet kápráztató – legalábbis számára. Igen, valami ilyen képet tud maga előtt ahányszor eszébe jut Nyx és közös gyermekük… persze az évezredes várakozás óta már beleunt a képzelgések nemes játékába. Ezért tért a földre – ma.*
- Felesleges vérontás s halál. Nem szükséges csak ostoba gyermekek sajátja. Jöjjön kedves, sétáljon velem.
*Szól a matuzsálem, sőt még karját is kinyújtja a nőnek ajánlva.*

*Nemet int a fejével*
- Lehet, hogy amit mondasz igaz... de én angyal vagyok és te egy démon. Nem sok közünk van egymáshoz. Bár még nem találkoztam veled fogható lénnyel, remélem nem veszed zokon, hogy ha most ezt a röpke sétát visszautasítom.
*feleli makacsul, de jól döntve. Sanctel... és számítanak rá a többiek, nem lehet népe árulója néhány elejtett démoni szóért... És még a gyermekről is gondoskodnia kell. Nincsen családja, se otthona már... nem hagyhatja magára, de nem is viheti fel Isten országába, hogy gondját viselje. Jelenleg ez a probléma vár megoldásra.
Letekint a gyermek kéklő szemeibe, kedves mosolyára pillantva Jelena arca is felvidul..*

- Kegyed megsért. A démonok világáról alkotott képe szerint nekem meg kellett volna ölnöm magát és a gyermeket. Nem tettem.
*Unja már. Igen, az unalom a megfelelő szó amiért e kor gyermekei egyre alapozva utasítják el… amiért Nyx nem választ végre. Fájó tekintete átható s őszinte ahogy a nőre pillant.*
- Az én fajtám neve Shin. A shinek démonnak születnek, így vélhetőleg bátran nevezhetem magunkat a legerősebb lényeknek, ám erőnket nem használjuk. Csak akkor, mikor már elkerülhetetlen. Vagy ha épp nem óhajtom egy gyermek és egy angyal szenvedését látni. Maga megítél Jelene pedig angyal. Persze megértem. Rejtve élünk… mi magunk vagyunk az ismeretlen. Ön mégis visszautasít. Igazán fáj.

*Meglepődik azon, amit a démond mon. Még soha nem hallott errőla fajról, ezért valóban iagza van Lucas-nak, hogy sértő megítélni őket.*
- Ne haragudj, ha megsértettlek, de meg kell értened, hogy egy angyalnak a mostani időkben, amikor mindenhonnan halál és veszély les ránk, nem szabad a jóhiszeműségére hallgatnia. Sajnálom... hogy megbátnottalak, igazán. Álalában nem szokásom elítélni senkit sem... talán védekezhetek azzal, hogy sokkolt a család halála és a gyermek árvasága...
*mondja halkan de szintúgy őszintén, mint Lucas, majd sóhajt egyet*
- A sétát viszont mindenképpen el kell napolnunk - tehát nem elutasító a mondat - ugyanis első a gyerek, és otthont kell neki találnom.

- Nem haragszom, hisz mint mondottam, megértem. És nincs szükség arra, hogy védekezzen.
*Elnézi az angyalt… az angyal nőt ki óvó féltéssel simít végig a gyermek arcán.*
- Mivel emberi sarj úgy helyes ha a sajátjai között nevelkedik. Vagy magához emelheti, hogy az angyalok között élhessen. Döntsön kérem. Ha ember közé adja ismerem egy családot kik szívesen nevelnék.
*Jobban mondva a vágyakból olvasta ki semmi több. Hogy miért segít? Miért ne tehetné? Övé a végtelen, az ismeretlen, a múlt a jelen és a jövő. A végtelenség tengerén hajózik és nincs kedve hátrafelé haladni.*

- Nem hinném, hogy angyalként kevesebb veszély leselkedne rá, mint halandó emberként... Maradjon az emberek között, majd figyelek rá, és ha segítség kell neki, akkor azonnal itt termek. Ezért kérlek... mutasd meg azt a családod, amit említettél... és... ha lehetne még egy kérésem, akkor tegezz... a magázás szép és a maga módján a legdicsérendőbb udvariassági forma, de az idegenek szólása. És mi, bár nem sokat tudunk egymásról, de nem vagyunk már vadidegenek.
*kéri félmosollyal az arcán, miközben várakozóan tekint a démonra. Sosem gondolta volna, hogy léteznek ilyen lények, mint Lucas... talán ők lesznek a kulcs a két faj közötti egyensúly felállítása érdekében...*

- Legyen úgy ahogy akarja.
*Szól egy átfutó mosollyal arcán, majd karját nyújtja abban a reményben, hogy a nő végre nem utasítja el. Ha így van akkor finoman fogva a nő kecses kézfejét teleportál el. Hamar eltűnik a sivár sivatag s helyette egy házban találják magukat. Szűkös kis családi ház mégis még itt ebben a démoni városban is békét sugároz és szeretet. Egy könnyeit törölgető nő áll a tűzhely mellett. Halott fiát siratja.*
- Most még nem lát minket. Ítéljen isteni fényed. Férje dolgozik. Egyik fiúkat nemrég vesztették el. Minden vágyuk egy gyermek. Ha méltónak véled őket a gyermek itt boldogan élhet.

*Tüzetesen körbenéz a kis helyiségben... nem egy luxusvilla, viszont a szeretet, ami az asszonyból árad mindennél többet ér.*
- Jó helyen lesz itt. Valóban boldogság vár rá, ahogyan mondtad.
*bólint, teljesen meggyőződve arról, hogy nem hibázik a gyermek itteni elhelyezésével.
Előre lép, kezéből a gyereket a kis ágyacskára fekteti, ami fölött az asszony sírdogál. A mágikus erő, mi őket még mindig láthatatlanként tartja, a gyerekről elszáll... valószínűleg Lucas akaratára. Az asszony hirtelen elhallgat, ahogy meghallja a kedves gyermeki hangot. Csodálkozva nézi a kisfiút, de tekintete felragyog. Istenről beszél... hogy ezta gyermeket Isten küldte neki, amiért sajátja meghalt... aztán arról ejt szót, hogy mennyire fogja szeretni és vigyázni rá*
- eleget láttunk... hagyjuk őket magukra.
*Szólal meg halovány mosollyal az ajkain Jelena, majd elteleportál a házból egy közeli rétre, amit az állatok legeltetésére használnak a város szélén lakók. Itt leül és tekintetét az égre emeli*

- A halálra gyógyír a gyász és az új élet.
*Jegyzi meg csendesen miközben az asszony isten nagyságáról és erejéről beszél.*
- Mintha bizony isten művelte volna a csodát, ne pedig egyik angyala…
*Persze érti ő a hálálkodást de nem annak szól ki valóban megmentette a gyermeket – és az Jelena, nem isten. Csak bólint és már el is tűnnek a kis viskóból, hogy egy réten leljenek megnyugvást.*
- Őt keresi tán tekinteted Jelena? Vagy más okból tekintesz-e a magasztos fénybe?
*Kérdi miközben ő maga is helyet foglal – mozdulatai olyanok mint arisztokratikus neveltetést kapott volna.*

- Nem keresek senkit... főleg nem Istent. Ha kell, akkor látom őt... Most csak azért nézek az ég felé, mert szeretek gyönyörködni a szépségében. Innen lentről sokkal másabb hatást kelt, mint mikor a fellegek fölött jár egy angyal.
*érvel, aztán elfekszik a fűben, szemeit lehunyja egy rövid időre*
- Visszatérve arra, amit az előbb mondtál, hogy Istennek köszöni meg, és nem az angyalnak... Nos... Isten nélkül mi sem léteznénk. Tehát közvetlenül ad hálát. Amúgy sem azért segítünk a halandókon, hogy cserébe köszönetet kapjunk, hanem mert erre teremtettünk. És ti? Hogyhogy nem hallottam még a fajodról... és mégis, mifélék vagytok?
*fordul kíváncsian Lucas felé*

*Némán hallgatja a nőt… ahogy elfekszik elismerően tekint végig a karcsú testen mohón falva annak minden porcikájának rezdülését. Eleddig nem találkozott egy olyan nővel sem aki felkeltette volna efféle vágyait hiszen minden ilyen pillantását Nyx érdemelte ki magának. Most mégis feléled a shinben valami amit nem akar nevén nevezni. Botorság.*
- Mint mondtam elrejtőzve élünk. Így nem csöppenünk egyik világ ostoba háborúiba sem. Erőinket mi magunk sem ismerjük teljesen. De nem használjuk csak ha a szükség úgy hozza ha feltétlenül elkerülhetetlen.

- Úgy gondolom, hogy rokonaitoknak... mint a lamiáknak mind pedig Lilith leszármazottainak lenne mit tanulniuk tőletek. Velük sem tartjátok a kapcsolatot? Ohh... ne haragudj, ha sértőek a kérdéseim. Nem kell rájuk válaszolnod. Nézd el nekem a kíváncsiságomat. Én hírszerző vagyok az angyalok között, és minden apró információra lecsapok, általában reflexből.. de te és a néped nem azért érdekel, hogy jelentést tegyek rólatok. Egyszerűen csak reményt kelt bennem a létezésetek.
*magyarázkodik cseppet elpirulva és hadarva, mert már megint többet beszélt a kelleténél. De nem tehet róla, ilyen a természete. Reméli, most nem fogja megbánni, hogy megosztotta a démonnal a gondolatait*